Családi sport

Nálunk a KVGY-nél  (Keddenként Valamit Gyártunk) a hétvégén lesz családi und sportnap, de én már az összetételt sem értem. Családdal sportolni olyan, mint zokniban fürdeni, megy de minek, plusz kellemetlen (kivéve Petrával, bár nem tud úszni de remek a tóparti sakkozásban és tollasban, meg az otthoni römiben, de ezek nem sportok, ezek szórakozások, ja meg a darts), de én rábólintottam, hogy OK, elmegyek, aztán szó sem esett róla. Meg az eredeti időpont is elmúlt közben, erre kiderül, hogy most lesz, engem meg beneveztek valami akadályversenybe, túrával egybekötve. Meg adnak enni-inni (de nyilván a gulyáságyú-söröshordó vonalon, melyet épp több okból sem preferálok), plusz rámegy a szombat, hogy egy napot kötetlenül azokkal lehessek, akkikel egyébként sem vagyok, főleg persze  azért mert magam vagyok a délutános műszak...
A sport az meg egy tévécsatorna (illetve kettő) ottan megy az amerikaifoci, amit szeretek, de semmi pénzért nem csinálnám, durván erőszakos, de fotelből nézve ideális.

Szóval az előnyök:
- Friss levegő mozgás.
- Kollégákkal haverkodás (amúgy tényleg akad néhány jó fej).
- valamint friss levegő...

Hátrányok:
- Fel kell kelnem korábban, éjfél utáni fekvés után.
- Ki viszi le a kutyát?
- Ki játszik römit Petrával?
- Ki süt sütit?
- Kisütött a nap. (Izzadok, leégek etc., borús időt kérnék, részemről, sérelmükre.)
- Fáj a hátam, reggel papucsban sétáltatok Dudlit, ahhoz nem kell lehajolni.

Egyszóval jóval több a hátrány, de bunkóság lenne lefújni a részvételt, úgyhogy gondolom megyek (hátfájás esetén persze nem, az már tényleg értelmetlen), és ahogy magamat ismerem, tetszeni fog. Mert ugye imádok Londonba menni, de utálom, mikor be kell pakolni a bőröndbe, lesni az órát, hogy öt-négy-három etc. óra múlva már indulni kell, hogy ma éjjel már nem alhatok a saját ágyamban, hogy el kell hagynom az ötven négyzetméteres komfortzónámat...
És (szó szerint) hányingerem van a hajnali keléstől, a gondolattól, hogy jön a reptéri tortúra, várakozás, tülekedés, nyomor, szagok, fáradtság, mittomén.

Aztán megérkezünk, szokásos boltból a szokásos cider-rákosszendvics kombó, szokásos hotel, és első estére kisimulok, de inkább már előbb, az első jó múzeum már helyre rak, szóval, hogy megérte, meg valaki mellettem amúgy is vigyorog mint vadalma, és akkor már eleve nem lehet rossz.

De ezt a sportnapot még meglátom... (Ha szusi lenne ebédre már előre meggyőzne, így még kétesélyes.)

Mű szakok

Na most jött el a pillanat, hogy minden korábbi ígéret ellenére mégiscsak beüssön az éjszakai műszak, szerencsére nem nekem. (Én rendes voltam, megkérdeztem a kollégám, délutánra vagy éjszakára akar-e jönni, azt mondta mindegy, erre én nyugodtan mondhattam, hogy akkor éjszakára.) Mert konzervatív vagyok, maradi und megcsontosodott, éjszaka szeretek az ágyamban aludni, és nem szeretek dolgozni. Olyankor pláne nem.

Meg félek is a sötétben, abból meg elég sok van éjjel. (Kivéve időnként az északi sarkon, de ott meg a jeges medvéktől kell félni. Meg a jeges egyéb állatoktól: jegesposzáta, jegespatkány, jegescincér, ilyenek...) Meg nem bírok nappal rendesen aludni, mert egyrészt nem hagy az eb, másészt túl világos van, amitől nem félek, csak zavar.

Meg utálok vacsoraidőben ebédelni, reggeli újságot délután olvasni, menetiránynak háttal ülni a vonaton, bár ez utóbbinak semmi köze az éjszakához. Sőt olyankor mindegy is, úgyis alszom, kint meg sötét van, párszáz kilóméter metró. Ha viszont dolgozom, azt csak csökkentett hatásfokkal, takarék-lelkesedésen, a tennivalók minimumára szorítkozva bírom elkövetni, az "ennél többet ilyenkor tőlem ne várjanak" szlogen jegyében, persze ez még mindig duplája annak, amire bárki más hajlandó, szóval rejtett sztahanovista vagyok, legalább is ahhoz képest.

De egyelőre úgy tűnik, marad a bejáratott rutin, szerintem jövő héten már nem is kell majd az éjszakás műszak (akkorra ugyanis bevállaltam, mégse tűnjek akkora csupornak), vagy mondjuk majd hétfő-kedden, amitől szerdán lesz egy szabadnapom, az meg ugye a Nemzetközi Mókusnap, szóval lehet, hogy nem rossz deal...

Amúgy a mai szöveg:
"- Van négyes anyád?
  - Nemtom, sose kérdeztem a méretét."

Erzsi....rezsó...., izé rezsi

Hogyan lehetséges az, hogy jövedelmünkhöz képest sokkal többet fizetünk az energiáért, mint Európa azon országaiban, ahol egyébként sokkal többet keresnek? - értetlenkedik a Pocakos Tábornok rendes pénteki pártszlogálati büfögésében.

Hogy miiiiiiii vaaaaan?
Nos, azért fizetünk a jövedelmükhöz képest többet, mert kevesebb a jövedelmünk, az árak meg hasonlóak. Mit nem lehet ezen érteni? (Mint a klasszikus vicc a Kádár -rendszerről: "Miért kicsi a zsemle? - Nem a zsemle kicsi, a pofátok nagy!") De ha ezt a főnök nem érti, akkor eleve alkalmatlan, ha értené, csak játsza a hülyét, akkor is, ha meg ráadásul élvezi , hogy játsza a hülyét (mert úgy tűnik), akkor nem csak alkatmatlan, de veszélyes is. A részletekről tessenek Orwell Györgynél érdeklődni...

Meg persze nem múlik el nap hogy a viktorakirályfideszkádéenpé párt (így hívhatják mostanában) valamelyik droidja ne próbálna új rekordot felállítani "a párt kedvenc (bár értelmetlen) szavának legtöbbszöri indikolatlan (és értelmetlen) használata" kategóriában.
A rezsicsökkentés végrehajtásának lényge, hogy következetesen csökkentjük a rezsit, vagyis a rezsi egyre kisebb lesz, azaz csökken. Mert ettől rezsicsökkentés a rezsicsökkentés. Ha ugyanis a rezsi nem csökken, hanem úgy marad, vagy esetleg nő,az nem rezsicsökkentés, nem nevezhetjük annak, márpedig ez a kormány rezsicsökkentést akar, rezsicsökkentést tervez és rezsicsökkentést is hajt végre, hisz elkötelezte magát a rezsicsökkentés mellett, ezért is ez a kormány a rezsicsökkentés kormánya. Ez a kormány tehát csökkenteni fogja a rezsit. A ree-zsiit-csőő-keen-tii, érted bazmeg?

Az egyébként csak nekem tűnt föl, hogy hősünk egyre inkább úgy néz ki, mint Jabba a Hutt?

Update: Ma nagymamám is kapott köszőlevelet a Mennyenafrancba Miniszterelnöktől, ezek a senkiháziak már csak a kutyánknak nem köszönték meg, pedig tőlünk aztán senki nemírta alá a vécépapírjukat.

A Kék Patkány

Napok óta szaladok bele mindenfelé egy reklámba, ami valami csokoládáfesztivált hirdet, ami lesz valahol (khmm... ennyit a hirdetés hatékonyságáról). De én már ott leragadok, hogy, híres gasztrobloggerek is előadnak ott...

Mert bevallom őszintén, én ezen a főzőcskemánián eléggé röhögök, mert persze magam is negy gasztoizé vagyok otthon, a négy fal között (mint ahogy a fél emberiség, nyilván), de főzni az igazából tök egyszerű, alaplamek plusz kis kreativitás, de felesleges túlragozni. A legjobb étel amúgy a világon a vajas kenyér, pontosabban a friss kenyér a környékbeli pékségből, ami még meleg, mikor hazaérek vele. Aztán vaj. Vagy ugyanez kifliben, arra már vaj sem kell. (A legjobb édesség meg a valóban házi baracklekvár, üvegből kanállal.)

És néha persze jó posírozott lepényhalszem füstifecskés salátaágyon ecetes fügével és sajtos tarhonyával, de rántott karfiolt meg pizzát mondjuk gyakrabban van kedevem enni. Kisssé túllihegik ezt a gasztroizét, könyvek, tematikus csatornák, folyiratok, blogok, mittomén, mert tudom, hogy enni az egyik legfontosabb élvezet-forrásunk, de a szex is az, miközben a komplett médiában már kevesebb a csöcs meg a villantás, mint a pörkölt-süti-saláta háromszög. Ami egyébként nem baj, csak fura.

Képzelünk el egy beszélgetést a közeljövőből, vagy jelenből, gadnóz:
"- Pistike, mi leszel, ha nagy leszel?
- Gasztroblogger! ... Nem is, tévészakács!... izé... Tévéblogger!"

Tisztára mintha ez egy szakma lenne, alaképzettségel az ember gasztrobolgger-képesítést szerez, aztán továbbtanulhat sztár-gasztrobloggernek (ez már majdnem nyelvtörő). És végén olyan híres megasztár lehet, mint Olivér Jakab, Ramzai Gordon vagy méltán körülrajongott Ljudmilla Pirított Ivanovna (a családnak csak Lapcsánka), a verhovenszkiji Guzmij Alekszejevics Trutymov Rollerfék Gyár menzájának főnénije.

Vagy az a patkány...

Rabok voltunk mostanság is...

Elsőre kényelmes helyzetnek tűnhet, ha az embernek az a munkája, hogy gépeket kezeljen, de speciel egxik sem működik. Üzemel viszont a kávéautomata, van kéznél egy jó könyv, és nyugodtan lehet lábat lógatni, hisz dolgoznék én, de, ugye, nem lehet...

A valóság ezzel szemben az, hogy ha nem működik pl. a csomagológép, akkor rengeteg bizbaszt (ilyen villamosipari kis izéket) kézzel kell lecsomagolni, egy olló, rengeteg fólia, meg egy konyhai fóliahegysztő sagítségével. És a rengeteg ez esetben néhány tízezer vackot jelent, tízesével, meg húszasával adagolva, és persze minden zacskót fel is kell címkézni. Ahelyett hogy beleönteném a gépbe, aztán hagynám dolgozni, elvégre automata. Kíváncsi lennék, ha holnap jönnek a német megrendelők nézelődni, megmutatják-e nekik az ipari célra (valamint méretekben) használt konyhai eszközt, mely igazából arra valló, hogy pár zacskó borsót, halat vagy feldarabolt házastársunk máját csomagoljuk be fagyasztás előtt.
Talán nem mutatják meg nekik, a derék fritzek talán elhiszik a szeplőtelen csomagolás csodáját, mikor is az alkatrészek egyszer csak, váratlanul, mondhatnánk hipp-hopp, hőre lágyuló műanyaggal vevődnek körbe, csak úgy spontán, a maguk örömére.

De ez nekem mindegy is, én csak rohadtul unom, és már tényleg  csinálnék egy lassító sztrájkot (például minden zacskót gondosan egyformára vágok, vonalzóval ellenőrizve, mert elvileg a mérete adott, csak senki sem nézni, mert nincs értelme), mert megint az lesz a vége, hogy valaki egy irodában azt gondolja, nem is sürgős a gép javítása, elvégre a cucc így is elkészlül, neeem? De igen, úgyhogy nincs itt semmi látnivaló, tessenek továbbfáradni....

Én meg mint modern rabszolga, csinálom azt, amit már születésem előtt automatizáltak, csak mert másnak nem sűrgős, meg pénzbe kerül. (Mint egy Moldova szatírában, ahol a többdiplomás nő csak papírtépőként tud elhelyezkedni. Erdetileg egy ollót akartak venni, de ő olcsóbb volt.)

Még jó, hogy jövő hónapban London, addig már féllábonis (aligaligalig).

Mindennapi fasizmus (a velünk élő nácik)

Most olvastam valamit, ami igazán kiakasztott. Valami boldogtalan sajtkészítő blog (direkt nem linkelem be, rohadjanak meg) Kertész Imrét kezdte gyalázni, hogy ugye egy aktuális interjúban "holokausztbohócnak" nevezte magát, és lám-lám kibújt a szög a zsákból, rájött ő is, hogy iparszerűen gazdagodott meg mások, meg a saját szenvedéseiből. És a szerző, a szerencsétlen, nem érzi, nem tudja, miről beszél, illetve, hogy Kertész az autentikus beszélő (aki magát kigúnyolhatja, de hogy mások tegyék, azt nem hagyom...), ő meg a pálya széléről szotyizva ordító senki. Mert mi is az, hogy holokauszt-ipar? Mi az hogy üzlet? (Vagyis, ha én kritizálom a katolikus egyházat, az inkvizíció-ipar? Ugye nem, csak történelmi események felemlegetése. Ha Szolzsenyicin írt valamit, az gulág-ipar volt? Ugye nem.) De ha Kertész, egy holokauszt-túlélő erről ír sokat (miért, miről írt volna, hogy sokat lovacskázott hortimiklós térdén, meg szedtek együtt virágot??? a kormányzóúr őfőfaszsága küldte őt a halálba, nem rajta múlt, hogy túlélte...), az már sértő? Felemlegetni, hogy német nácik magyar nácikkal erős együttműködésbe százezereket, százezernyi magyar polgárt küldtek a biztos halálba, szartak rá, hogy idősek, gyerekek, bárkik, csak pusztuljanak, mert nem tetszik a vezetéknevük?
És a direkt nem idézett írás (a förtelmet bárki megtalálja, aki rákeres) szerzője minderre azt mondja, Kertész egy öreg, beteges hazudozó, megélhetési-túlélő, de most jól leleplezte magát, meg az egész holokauszt-ipart. Nem holokauszt-kamut, mert ugye az nincs, áj mín nem kamu, de ezek a szemét túlélők nem csak, hogy túléltek, de véleményt is mernek formálni, és az ugye kevés a kétbites agyúaknak, hogy valaki a saját helyzetével is lehet kritikus. Mert ők nem, valaki vagy rendes zsidó túlélő, vagy szenevelgő művész, aki a második, az nyilván nem is szenvedett, mit dumál itt...

Na ennél a náci alapvetésnél azért álljunk meg egy szóra:

- A holokauszt tény és szégyen, a komplett nyugati kultúra szégyene (igen, a miénk is).

- Minden nagy művész sajátja, hogy élete végén már nem biztos művei értékében. (Csak a középszerű kóklerek hirdetik büszkén, hogy remekműveket alkottak, aztán mennek a jól megérdemelt felejtésbe.)

- Kertész Imre nagy művész, nagy író, akkor is az lett volna, csak a holokausztról ír, de nem csak arról. (Tessék bárkinek elolvasni Az angol lobogót, és rájön, hogy Kertész elképesztően jajjdejó író, rá kell hangolódni nyilván, ez nem a hotsztoriblikk bulvárszar. Meg a 'létező szocializmusról' is megmutat valami fontosat.)

- Kertész Imre arról beszél, hogy kétségei vannak, elég jó író-e? Vagy csak azért lett sikeres, mert átélte, amit átélt, és hosszú kínlódás után meg tudta írni? (Jelentem nem, témától függetlenül jó, szinte mint Thomas Mann, aki bevallottan az első példaképe.)


- Irodalmi Nobel-díjat nem kapnak kóklerek (naná, több, mint tíz éve épp ez fáj az itthoni kóklereknek).

Ceterum censeo: Kertész Imre az egyik kedvenc íróm, plusz egy idős és beteg ember (a Parkinson-kór miatt már írni sem tud),és bármit mond, azt hitelesíti az élete, a művei, meg én is , ha kell. Bár én nem kellek, elég a Sorstalanság, meg a Kaddis.. meg a Gályanapló. Kertészt olvasni nettó szellemi élmény, minden más kit érdekel?

Verseny? Tánc???

Tegnap konkrétan szénné röhögtem magam valami versenytáncos bajnokság tévéközvetítésén, mondjuk nemigen nézek ilyet (vagyis nem), de igen szórakoztató. Mert:

- Adott a tánc, mint egy lehetséges emberi kommunikációs- vagy kifejezésforma, de egy afrikai törzsi rítus, vagy a diszkóban előadott kettőtjobra-kettőtbalra mozgásfora esetén ez lehet spontán, sőt, természetes.

- De a hülye emberek, pláne a nyugati kultúrkörben, mindent a természetellenességig finomítanak, távolítanak a spontaneitástól, így aztán lesz nekünk opera/balett (mer ugye ember úgy nem énekel/mozog magától), techno meg trash metal, meg kereskedelmi tévé...

- Az ún. versenytánc igazán pregnáns példa, mert pl. a jégtáncban (ami szintén szörnyű), legalább van valami nagyívű lendület, meg muszáj kecsesség (mert a korcsolyán még mindig nincs fék), de a versenytánc az kategóriákkal rosszabb.

- Mert az OK, hogy itt is ijesztően kurvásra sminkelt nők szerepelnek, giccses ruhában, vérfagyasztó arckifejezéssel ("Nézz csábosan! - ÖöööŐŐŐÁááá...."), a homokos stricinek öltözetett ijesztő zsúrfiúkkal, de ezek nem zenére siklanak, hanem a zene ürügyén rángatóznak, viccesen, mert egészen váratlan pillanatokban. Amúgy a latin tánc, az szerintük típustól függetlenül seggrázás és csücsörítés, a tangó meg mondjuk olyan, mint ha Hitler meg akara csókolni, de te őt, háát, nem igazán...

Nullánál is kevesebb

Elnézvén a Muzsika/Nóta TV remek műsorát (tényleg, egy ízben már két és fél percig is bírtam) rájöttem hogy az ott zajló döbbenetnek még nincs is precíz leírása, pedig a kortárs kultúr- és társadalomtudomány nem lehet meg a fásyádámizmus (angolosan ádámfasyzmus) leírása nélkül, melyhez azonban a legalapvetőbb tipológiák sem állnak rendelkezésre, miközben pedig magyarok millióinak elsődleges kulturális javait jelentik a csocsesz-bunyóspityu-kacorferi bermuda háromszög produktumai. Fekete lyukak ők, rokonaik, barátaik és üzletfeleik, valamint az általuk képviselt műfaj, elnyelnek minndent Erkeltől Lédi Gyagyáig, de nem jön ki belőlük semmi, csak valami fehér zaj, meg egy automata szöveggenerátor által összehordott hablaty. (Input: babám, rózsám, szeretlek, várokrád, csillag, virág, nyáreste, Output: romantikus sláger)

Egyszóval következzék a Bevezetés egy kísérlet vázlataiba, avagy alapvonalak a mulatós izé (nem, akkor sem zene, az Dvorak, Bartók, a Beatles vagy a Queen) tanulmányozásához:

Célcsoport: Nem feltétlen falusi/kisvárosi, nem feltétlen alulképzett, nem feltétlen idősebb emberek (valamint a sérelmet szintén elszenvedő gerinces háziállatok - (mittomén, lehet, hogy a legyyeknek minegy)). A mulatós közönsége ugyanis nem hülye, nem ízlésficamos, csak neki valahogy ez jutott meg az abált szalonna, ez az értelmezési keret, a fogódzó, melyen keresztül a világ kicsit érthetőbb, és mindenképpen megélhetőbb. És egy városi kocsmában (régebben: presszó, még régebben: Büfé, falatozó) ugyanúgy postásbódimatyi és a duplakávé üvölt avurlitzerből, ahová derék mérnökök dobálják a százasokat.

(Mellékszál, de pl. a Proms-on, a Royal Albert Hallban is annak van a legnagyobb sikere, mikor a királyi szimfonikusok a Star Wars főcímzenjét játszák, csak azt szmokingban illik hallgatni, kisujjunkat elegánsan eltartva a teáscsésze fülétől. Beethoventől meg a közönség nagy részének csak annyi van meg, hogy: TÁDÁDÁDÁMM, TÁDÁDÁDÁMM...)


Műfaji alapszabályok:
- Nincs halál (maximum fenyegetőzünk vele szerelmi bánat esetén, de nem komolyan).

- A szerelem mindent legyőz (vagy nem, ez esetben a bé terv az alkohol+húzdrácigány)

- Bor van, kalbász van, mulatás van (szerelem opcionális, a világ meg amúgy keblünkre ölelve)

- Zenekar nincs (szinti van, retrográdoknál nyakban hordott, ún. "moderntókingos" kivitelben).

- Etnika feszültségek kizárva (cigány magyar dva bratanki - együtt mulat,adott esetben együtt utálja egymást)

- Nyelvezet sajátos (máma rizsával a pörkűt, illetve a romacsávó, sukár, devla etc. szavak random beillesztése)

- Fontos a művésznév (Dzsordzsó, Elvisz, Gadnóz)

-Playback kötelező (a mikrofont csak akkor kapcsold be, mikor épp nem kell énekelned, de mondani kell, hogy: " Helllllló Csirkevár, kezeket a magasba! Gyerünk, gyerünk, hoppá!")

- Nem baj ha túlsúlyos kurvának/stricinek öltözöl a színpadnak csúfolt izzassztókamrában, a közönség lényednek pont e szeletére kíváncsi!


Tematikák:
1. "Az én babám minden este vár reám": Az érzelmes mulatós valójában az alaptípus, a népdalok szerelmi szimbolikájának és a népies műdalok (vö. "magyarnóták") naftalinszagú kliséinek totális lebutítása, a 'kellesz, maraggyá, gyüjj vissza' tematika mentén. E típusnál az előadó majdnem mindig egyes szám első személyben beszél, mint lírai én, minden állapot, esmény és történés az ő érzelmeinek projekciója. Ő az, aki elhagy vagy akit elhagynak, neki felhős az ég vagy neki süt a nap, a másik, a vágy nem titokzatos, hanem épp hogy megnevezett tárgya csak kellék, ürügy az ostoba közhelyek elsütésére.

Zeneileg az olcsó szintetizátorok 'andalgós' üzzemódja az alap és a felépítmény egyben, ez a változat más hangszert nem tűr meg, illetve sírhatna a hegedű is, de hegedülni a mulatós előadók nem tudnak, vagy csak szégyellik, esetleg kellékként használják a hangszert. Miként a hűtlen assszonyt, a mással elmenő csajt, vagy édesanyát, aki mindig hazavár.

Az előadás jellegzetessége a nagy igazságoknál (a szerelem az kell etc.) bevetett apró bólogatások sorozata, beletörődő égrenézés, miközben az énekes karból is dolgozik, a közönségre mutogat, illetve a refrénnél tapsot imitálva jobbkézzel csapkodja a mikrofont, balkezeseknél persze fordítva, vagy az egész fordítva, ezt még kutatni kell. (Mindeközben térdből rugózni opcionális.)

2. "Máma mulatunk, csuhajja!": A lírai én e típusnál hátérbe húzódik, és átadja helyét egy nárcisztikus-hedonisztikus általánosított egónak. Az affektivitás megmarad, de iránya módosul, a megszemélyesített vágy pozícióját átveszi a személytelen levés iránti szenvedély, a mának élés és a jelenben feloldódás atavisztikus élménye. Tekintet nélkül a másnapi anyagi, fizikális, pszichés és szociális állapotra...

E típusra jellemző leginkább az előadóművészek emfatikus dürrögése, az indoklatlan helyekre beszúrt "hoppá!" (dialektusban: "hophopp!"), "namégeccer" illetve "'zketamagsba" hangsorok által. E megnyilvánulások történeti előzményének tekinthető a "subidubi", a "jejeje" és a "gerappa", valamit a "dedududédedududá" amfatíva.

A mulatós mulatóst zeneileg a szokásos, meghitt egyszerűség jellemzi (dobgép, szintin két akkord), az előadók részéről viszont a hitelesség elengedhetetlen feltétele a magasba tartott kéz (tapsolással kombinálva) és a nem elviszi értelemben vett csípőmozgás, a nyugdíjasokra tekintettel.

A szövegek tematikáját itt egyértelműen az alkohol és a férfias összetartás határozza meg: fajsörök, fajborok, fajpálinkák; meg a banda, kétféle értelemben is: az egyik húzza a másik húzatja, bár mindez a színpadon előadva némileg skizofrén helyzetet eredményez.( Húzd rá cigány! - énekli egy cigány aki épp húzza, bár nem hegedűvel hanem a Casio disco3 alprogramjával.)

3. "Egy ilyen lánynak a diszkóban a helye" Húsz-harminc éves ócska slágerek mulatósra butítva, az első két témában is játszhatnak (vö. Máté Péter), de igazi terepük a lendületes popzene, ilyen Száguldás-porcshe-szerelem szinten, meg Jégdupla Viszkivel. A szövegeken nem kell agyalni, azok ilyenkor eleve adottak, a prozódiát ettől még kerékbe lehet törni, elvégre az előadóművészek a crossover jegyében szabadon dekonstruálhatják azt, így is érthető marad, legfeljebb fáj.
Gyakori mozgásforma a kettőt előre, ekttőt hátra kvázi-kacsatánc, súlyosabb esetben heveny léggitározással kísérve. (Valaki vehetne már végre egy légzongorát...)

Persze pár dolog fájóan hiányzik a mulatós tematikából: a kötelező kutya-gyerek kombóból a gyerek még néha-néha, de kutya az szinte egyáltalán nincs. Meg hát, tekinettel a nemzetközi helyzetre,elkelne néhány Wass Albert, Tornay Szeszil mulatós átirat is, mert ez a sok szájmagyar leragad a labanc származású operettek újjrahasznosításánál, és sehol a szentistváni gondolat, meg a gyepű védelme. Ejnye...

Esti mese

Frau Tébláb mindig is bizonytalan volt. Nem így született, a bizonytalanság nem eleve adottsága, talán attól a traumától lett visszahúzódó és döntésképtelen, hogy tinédzserként fültövön hányták egy Metallica koncerten az Enter Sandman alatt. Így aztán, mire eljött az ideje, hogy hozzámenjen Herr Téblábhoz (akit egyébként a pasikbaszniakarnak.com nevű romantikus párkereső oldalon ismert meg), már azt sem tudta, fiú-e vagy lány, a lelkész szokásos kérdésere pedig azt felelte: talán...izé, ja, asszem.

De a házasság sem hozta meg számára a bizonyosságot, például mindvégig gyanította, hogy férjét elrabolták az ufók, és hozták helyette ezt az izét, amit csak bottal piszkált volna meg, de inkább úgy sem. Herr Tébláb ugyanis az említett oldalon közölt fotóján feltűnően hasonlított Mel Gibson ifjúkori önarcképére, az első randin egy sztriptíztáncosnak öltözött férfi prostituáltra, az esküvőn azonban már úgy festett, mint Darth Vader sisak nélkül, viszont szemüvegben. De Frau Tébláb mindezt betudta a legénybúcsú okozta másnaposságnak, arra gondolt, egy anál-animál drogparti után maga sem festene különbül. Igaz, a randin látott prostival későb is összefutott egy kövérnő-bárban, de nem gyanakodott, hogy férje annak idején mást küldött volna maga helyett. Inkább azt feltételezte, hogy van egy ikertestvére, aki nem kokainnal szórja meg a szilvásgombócot és nincs bérlete a kerületi nemibeteg-gondozóba, ezért érthetőek a kis különbségek. És bár nem tudta, hol is szeretne élni, férje munkája (aki vándor csirkenem-megállapító volt) vidékre szólította, így megtelepedtek a bájos Schvleighwunderbaumschergdorfban, egy alig négyszázezer lakosú, Ruhr-védik kis hegyi faluban.

Eredendő bizonytalanságát csak tovább fokozta első (és mint később kiderült, egyben utolsó) gyermekük születése, illetve a tény, hogy sokáig azt hitte hízik (hisz attól nem lehet gyerek, ahhoz minden mértéktartó romantikus regény szerint szerelem kell), így a mazgatnak zabkorpa, reszelt alma és fitneszvideók segítségével kellet volna fejlődnie , ami nemigen sikerült. Születésekor 128 grammot nyomott, kicsit volt súlyosabb, mint egy csomag szeletelt felvágott, de anyja legalább azt sem tudta, hogy akkor most szült, vagy csak komolyabban görcsölt a gyomra. Az orvosok egyöntetűen azt ajánlották, ne próbálja felnevelni újszülöttjét, ez úgyis eleve reménytelen, de csináltathatna belőle mondjuk egy brosst, ízléses arany foglalattal. Hála azonban egy melegszívű inkubátornak, a kis Tébláb (nemére nézve hermafrodita) mégis megmaradt, és néhány év alatt már el is érte egy három hónapos csecsemő fejlettségi szintjét. Tízévesen már óvodába mehetett, és alig volt harminckettő, mikor sikeresen abszolválta az érettségit, ötödik kísérletre.

A gyerek később egyébként pizza-designernek tanult külföldön, a West Eastern Longboroughshire-Warthoglandshire közösségi főiskolán, ahol semmi cum laude fokozattal szabadultak meg tőle, a tanári kar nagy megkönnyebbülésére. (Diplomamunkája a pepperonis mákosbukta volt, így érthető a megkönnyebbülés.)

De Frau Téblábot ekkor már nemigen érdekelte a gyereknevelés, otthon vezette a háztartást (mivel sosem tudta eldönteni, melyik is lenne a neki való állás), és e mellet jellegzetes vidéki hobbiajinak élt, mint mondjuk a borjútenisz, a répaigézés, a biciklilopás vagy a klimax. Aztán egy nap váratlanul meghalt Herr Tébláb, már ha váratlannak számít az ilyesmi hat szívinfratus és két agyvérzés után.

Megöregedvén rájött, hogy lélekben még fiatal, és elhatározta, hogy elmegy újra egy Metallica koncertre, melyet James Hetfild kilencvenedik születésnapja alkalmából rendeztek a Lemon megyei aggok házában. Frau Tébláb izgatottan ült fel a repülőre Frankfurtban, majd még izgatotabban szállt le róla ugyanott, mikor kiderült, hogy nem fér bele az ülésébe. Mert a megelőző években tényleg meghíztott, hiába szedett antibébi tablettát, naponta többször is. Így aztán megnézte a koncertet a TeCső-n, ami kissé pixeles, de legalább nem hányják fültövön az embert. Ebben legalább biztos lehetett.

Handlék

Már megint néztem az egyyik kedvenc sorozatomat a rejtéjes okokból History nevet viselő csatornán, ahol amúgy a történelmi műsorok a legritkábbak. Na, ez sem az, itt két ószeres/guberáló mászkál egészen ócska mellékutakon, és csorgatja a nyálát mnden szemétdomb és bedőlt oldalú csűr láttán, különösen, ha előbbiek egy sáros földút végén találhatók.

Az egészen mulatságos például, mikor az egyik pali előrángat egy bokor alól egy rozsdás vascsövet, és üdvözült képpel közli, hogy ez igazi kincs, hisz a rozsdás vascső valójában egy 1678-as Herli Dévidzon fél kormányvillájának darabja, és bár repedt is, de így is ad érte háromszáz dollárt. Mire a 120 éves, szőrös és mosdatlan, szigorúan sosem mosott kantáros farmert viselő helybéli szemrebbenés nélkül közli, hogy a fémhulladék ára minimum ötszáz, egyfelől mert eredeti, másfelől meg érzelmileg kötődik hozzá, még a dédapja karózott vele paradicsomot. A gubaráló erre közli, hogy maximum négyszáz, de viszi a pali szakadt szalmakalpját is, inkluzíve tetvek.

Meg van a másik típus, akinél plafonig érnek a régi kólareklámok meg antik sörnyitók, viszont pánikrohamot kap már attól is, ha valamelyikre árajánlatot tesznek. Ez a viccesebb változat. Ennél már csak az lenne szórakoztatóbb, ha néha meg is vernék a kincskeresőnek csúfolt ószereseket, bár lehet, hogy ez meg időnként meg is esik velük, csak azt már nem mutatja a tévé.

Vagy mi lenne, ha nem csak régiségeket vennének, illetve nem csak rozsdás vasakat meg repedt porcelánbabákat, hanem bármit. (Mint a Monty Pythonban: " Jó napot, a májáért jöttünk!")Ajánlatot tennének az illető kutyájára, lányára, vagy feljaánlanának egy komolyabb összeget, hogy valamely pénzes vevőjük vadászhasson az illetőre nyílpuskával. Vagy alkudhatnának levágott köröm kilójára, esetleg dusztonsüvegben eltett fülzsíírra, ugyanis egy másik csatornán láttam, hogy vannak, akik pont ilyesmit gyűjtenek. Bár ha egy élet fáradságos munkájával végre összejön az öt literes üveg fülzsír, nem biztos, hogy az illető hajlandó lenne olcsón megválni tőle.

Vagy jöhetnének hozzám is, van egy csomó eladó kacatom. Jutányos áron megszabadulnék például a tusfürdő gyűjteményemtől, mert valami fura okból mindig minden rokon, minden alkalomra és mindenkinek tusfürdőt vesz, pedig én szinte sohasem zuhanyzom (fetrengek a kádban inkább), és gyakorlatilag csak hagyományos szappant használok, néha a borotválkozáshoz is. Úgyhogy a kád széle meg a polc tele van tusfürdős flakonokkal, a legtöbb tele van, és némelyik kifejezetten antik, mondhatni gyűjtői darab.

Van aztán néhány szintén antik papír porzsákom, mert smucigságból mindig kiürítem őket, de az árukból most már vennék néhány újat.

A használtelem-gyűjteményem is tartalmaz érdekes darabokat, több ceruzaelemet ma már nem létező országokban gyártottak (Jugoszlávia, Csehszlovákia stb.), mondjuk nem is működnek.

Plusz rendelkezem több kiló felesleges bélyeggel, hátha valakinek kell, mondjuk egy svéd gyerekvershez (ha valaki még emlékszik rá....). Meg van egy halom érmém, jelentős részt szintén megszűnt országokból és/vagy megszűnt pénznemekből. Német drachma, jugoszláv márka angol frank, meg egytrillió billpengőm, bár ez utóbbit épp nem találom. Vagy vigyék egyszerűen a tapétát a falról, már úgyis koszos és cserére szorul, legalább nem nekem kell levakarni. (De ezért csak tavasszal jöjjenek, ősszel-télen nem tervezek tapétázni.)

Szóval nálam is van sok antik érdekesség, ha nagyon utánanézek még két kiló rozsdás szöget is találhatok (ha már a rozsda a gyűjtögetők gyengéje), bár azt nagyapám gyűjtötte, de szerintem annyira már nem kötődik hozzá.

De a kutya az nem eladó, a teknősre mondjuk elfogadok ajánlatokat.

Közröhej

Na most, csak higgadtan, mert megint politizálás következik, de ekkora bornírtságot tényleg nem lehet szó nélkül hagyni. Van ugyanis ez az Obersovszky nevű tévés mikrofonállvány, aki egyfelől 2005-ben még fel volt háborodva azon, hova züllött a hazai média (na jó, a tévék), aztán jött a rezsimváltás, és jött Smittpál (vagy hogy is írják?), akinek emlékezetes botránya után, és nem sokkal a lemondása előtt, olyan alákérdezős, vazallusi áhítattól csöpögő interjút rittyentett a naná közszolgálatiban, hogy azóta is aa nyelvén érzi Elnökúr prosztatájának aromáját. (Tényleg az megvan, hogy smittpálnak sikerült egy igazi bravúr is: alulmúlta gyurcsányferencet, pedig mindenki arra fogadott, hogy az Őszöd utáni fletónál már nem lehet politikus népszerűtlenebb kies hazánkban. De fletónak még mindig vannak rajongói, mérhető mennyiségben, miközben smittpalin már mindenki röhög, leszámítva néhány, magát valszeg "budai úriasszonynak" definiáló egykori bérszámfejtőn, akik persze nem jönnek rá, hogy valójában OVi-ba szerelmesek, a smitt nevű keszytűsbáb részükről csak projekció tárgya.)

És ez a csodalátos Obersovszky ember, ez a jellembálvány, a bíbíszíi értelemben vett közösségi média gyűrött arcú férfias apostola lesz mostantól az "köz"tévé elsőszámú közéleti műsorának egyetlen műsörvezetője, eltévelyedő szerkesztők pásztora valamint a Párt szeme és füle és szája. És ökle, nyilván. Ők kérdezheti orgazmusig az osztódással szaporodó fideszes szóvivőket a Bjanaigyurcsány Maffiabaloldal-Gárda várható rémtetteiről, hogy fogják majd szűz lányok és kerényiimre vérét venni, hogy a magyar családokat sanyargató tuggyukki cégek érdekében alkalmazzanak fekete mágiát, vagy máglyát, már ahogy írják ezek a gonoszak.

Na bumm, egy okkal több (a tucatnyi eddigi mellé), hogy ne kapcsoljak oda, de a vége megint az, mint az előző posztnak. Ezt már megint az én pénzemből csinálják, pedig szerintem inkább a saját faszukkal kellen verniük a csalánt, a saját nevükben. Csak hogy egy nem dakota, de igen népi mondással zárjak.

A postás néha háromszor csenget

Igen fontos ember lehetek, ez már biztos, kaptam ugyanis levelet a miniszterelnöktől, hármat is! Kapcsolatunk szorosabbá válásának ugyan ellentmond, hogy ebből kettő ugyanaz: megköszöni, hogy támogattuk a rezsicsökkentés valami bélistázós aláírásgyűjtésen,  mármint én és kedves feleségem, lagalábbis őt gyanítom a "Lászlóné" címzés mögött, kár, hogy személyesen még nem találkoztunk. Pedig ugyanaz a címünk a fidesz szerint, de ő biztos mindig délelőttös műszakban dolgozik, így nem találkozunk, hétvégén meg víkendezik, így legalább nem fut össze Petrával. De akkor most ismeretlenül is: Hé asszony! (Bocs, a keresztneved nem tudom, nem közölte a Párt.) Kilenc körül vidd le a kutyát, akkor nekem már nem kell, és így is kibírja reggelig! Előre is köszi!

A másik levélben meg tájékoztat a pocakos tábornok, hogy megszüntették hazánk ellen a túlzott-deficit eljárást. Mert muszáj volt, a mocsok euknak, ott a brüsszeli Straszburgban, nekik. Hát tudod viktor (kisbetűvel, de tegezve, ha már ilyen komoly ismerősök lettünk), ez nem, még egyszer mondom nem az én győzelmem (ez az én vereségem, hogy ilyen pojáca kormány jutott nekem/nekünk), amúgy meg támogasson téged a radai rosseb lendkerekes nagynénikéje! Ja, és a fészbukon se próbálkozz, úgysem jelöllek vissza! Annyira nem vagyunk haverok.

Egyébként nem értem a dolgot, de nyilván valamilyen teljesítménykényszeres valamint lusta fideszes aktivista leste le a postaládáról a nevem (nagyapáméval együtt, ő is kapott amúgy levelet, de az már olvasatlanul dobtam ki, nyolcvanöt éves, nem idegesítem ilyen marhaságokkal), és hát hogy lehet legegyszerűbben gyarapítani a nemigen legális névlistát, hát hogy a férfinevekhez hozzáírunk egy "-né"-t, máris dupla fejpénz jár. El tudom képzelni, hány általános iskolás kissrác lepődhet meg azon, hogy tudtán kívül megházasodott, mint valami rossz indiai filmben, a szülők elintézték a háta mögött, illetve, hogy ezek a srácok milyen lelkesen fognak szavazni bárki másra, amint betöltik a tizennyolcat.

Mert amúgy tele van a net hasonló történetekkel, a legdurvább talán az, hogy egy tizennyolc évvel ezelőtt meghalt csecsemő is kapott köszönőlevelet. Mint immár nagykorú halott, nyilván.
És hogy el ne feledjük: ez a pitiáner kivagyiság (valamint országos közröhej) a mi pénzünkből, a mi adónkból megy, azt mulatják el épp a kegyelmes úrék, akik annyira, de annyira szeretik nyomtatásban látni a saját nagyszerűségüket igazoló sikereket ( a tokás-öltönyös fotóik alatt közvetlenül), hogy simán megér nekik alkalmanként százmilliót. A mi pénzünkből.