Lassan kezdődik az iskola, már akinek persze, én utoljára 2000-ben menetm ősszel iskolába, de az is az egyetem ötödik évfolyama volt, ráadásul a második diploma felé vezető célegyenesben, szóval összességében akkor pont a kilencedik évemet kezdtem a felsőoktatásban, mint nappalis hallgató. De az egyetemen nem is volt olyan igazi tanévkezdős hangulat, legfeljebb elkezdtünk időnként átszivárogni a szociológiai intézetbe a szomszédos presszóból, fokozatosan persze, hogy kerüljük a félévkezdés sokkját.
Az igazi iskolakezdés az utoljára középiskolában volt (belegondolni is rémes: 1988-1992 között - tényleg kurva rég voltam már fiatal), ahol viszont nem tanulással kezdődött az év, hanem közös mezőgazdasági munkával. Hiába no, ha az ember nem elitgimibe jár, hanem egy műszaki szakközépbe, akkor (és akkoriban) nem lehetett az ilyesmit megúszni, úgyhogy mentünk ki szilvát meg almát szedni a környékbeli falvakba, jellemzően az iskolai munkaruhában. Elvégre ha az ember elektronikát tanul, nélkülözhetetlen szakmai tapasztalatot jelent, térdig sárosan egymást dobálni rohadt szilvával, meg munkát imitálva kitárgyalni, hogy miért szar az Iron Maiden legutóbbi albuma. (Mert már szintetizátor is volt benne, azért!)
Hogy a vonatkozó téeszenek vagy állami gazdaságnak ez miért volt jó azt tudja a fene, kábé annyira voltunk hatékonyak mint egy rakás borús hangulatú rabszolga, de talán elegendően keveset fizettek a munkánkért az iskolának, hogy megérje nekik.
Elvileg voltak ilyan nagy, rozoga és ennek megfelelően mocskos konténerek, amikből fejenként és naponta mindenkinek meg kellet volna töltenie egyet, de ez szinte sosem jött össze. Mert az egyfelől tényleg nagy hajtás lett volna, másfelől nem is mindig volt annyi gyümölcs a kijelölt fákon, ráadásul az égvilágon semmi motivációnk nem volt. Mert mi van, ha nem lesz tele a konténer? Rosszabb jegyet kapunk angolból vagy kémiából? Hát, ez maximum matekból lehetett volna indokolt, hisz mi minden megkezdett konténert egésznek tekintettünk, azaz igyekeztünk nem tudomást venni a tört számokról. Amik amúgy sincsenek, hisz kérdem én, látott már valaki felet vagy harmadot a valóságban? Nem. Falusi osztálytársak esetleg láttak már fél disznót (ami ugye köztudottan nem praktikus, mert eldől az ólban), de igazából az sem volt fél, hanem egy darab, egy egész féldisznó. A törtek csak afféle absztrakciók, bokáig a sárban nem foglalkoztunk ilyenekkel.
Úgyhogy csak a munkafelügyelőként alkalmazott téeszparaszt kevéssé irodalmi megnyilvánulásait kellett elviselni, de azokon már második nap önfeledten tudtunk röhögni, elvégre ő tényleg csak verbálisan zaklathatott minket, de a matek hármasunk nem rajta múlt. (Nekem általában hármasom volt matekból, aztán mégis ötösre érettségiztem, sőt az egyetemen ötösre szigorlatoztam belőle, utóbbit mondjuk magam sem értettem.)
Végül is utáltuk ezt a mezőgazdasági kényszermunkát, de legalább nem kellet addig sem iskolába járni, a szeptember első két-három hete eltelt tanórák, dolgozatok meg hasonlók nélkül, kint a gyümölcsösben, legalább is általában.
Mert mikor elsős voltam, nem volt mezőgazdasági munka, volt helyette váltott műszakban iskolai katasztrófa-elhárítás, miszerint vizent mertünk a tantermekből, esőcsatornákat rögtönöztünk a leszakadt álmennyezet-darabokból, és bokáig érő vizet próbáltunk eltüntetni felmosórongyokkal. Mert '88 szeptembere irdatlan trópusi esőkkel köszöntött be felénk, ami egyfelől amúgy is iszapbirkózássá változtatta volna a gyümölcsszedést, másfelől meg beázott az iskola, de nagyon durván. Látványnak mondjuk szép volt, ahogy vízesésként gravitál lefelé a főlépcsőn a második emelt spontán kialakult tóvidéke, de ezt nekünk kellett eltakarítani. A tanulóifjúság egyik fele délelőtt küzdött az elemekkel, a másik fele délután, de így is kellett két hét, míg nagyjából oktatásra alkalmas állapotba került az épület. De legalább nem volt ügyeletes téeszparaszt a közelben, hogy figyelje, hány vödör vizet mertünk ki a tanáriból...
Ez az a főlépcső, csak akkoriban mi voltunk a tűzoltók. (kaposvarmost.hu)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése