Mostanában egyre többször hallgatok Beatlest, pedig régen nem igazán kedveltem. De mivel a jövő helyett a múltba révedek, egyre régebbi zenék kerülnek elém, a jutyúbon persze. Így aztán a nyolcvanas évek Iron Maiden-jétől meg a hetvenes évek Queen-jétől már visszaretardáltam magam a hatvanas évekig, a Beatlesig, de ha legközelebb Elvis Presley-re kattanok rá, akkor ideje lesz felkeresnem egy szakembert. Mert a végén még Frank Sinatrát fogok hallgatni, aki már az ötvenes években sem képviselt semmiféle korszellemet, márpedig fixa ideám, hogy a populáris zenének ez valahogy dolga.
Meg a népzenének, de azokból csak a brit szigetekét bírom elviselni, esetleg némi spanyolt, ráadásul azok is rég voltak már. A magyar népzene például már nagyon távol van ettől az urbánus, posztindusztriális, információs társadalomtól, nem is tudom élvezni, egy picit sem. Egyszerűen nem az én világomhoz tartozik.
Ehhez képest mondjuk az ír népzenének van érvényessége, az már részben a városi társadalom terméke, és pláne van folytatása, megannyi "kelta punk" és hasonló hülye neveken futó zenekarnál, az Atlanti óceán mindkét oldalán. A The Pogues is kifejezett valami korszellemet, így érvényes volt popzenének. (És persze komolyzenének nevezett izére ez kevésbé vonatkozik, egy szimfónia az mindig valami nagy és egyetemes akar lenni, ez persze nem mindig sikerül, de biztos hogy igen ritkán alkotói szándék trendinek lenni vele.) A popkultúra, inkluzíve a zene meg jobbára aktuális, a Beatles-nek vagy a Queen-nek is csak a maguk idejében lehetett annak lenni, akik voltak, bár a Yesterday című film részben ennek cáfolata. De az ugye egy olyan világban játszódik, ahol nem volt Beatles, pontosabban senki nem emlékszik már rájuk, egy részleges világvége után, de a filmben is egész mai hangszereléssel szólalnak meg a dalok.
Szóval lehetséges, hogy a Beatles a pop klasszikusa, ezért ma is fogyasztható, bár tényleg a saját korára reflektált akkor, amikor én még nem is éltem. Ezért nem bírom kiverni a fülemből (na jó, a fejemből, de a fülem is arra van) például a Penny Lane-t, mert bár tagadhatatlanul van valami régiség-jellegű bája is, azért mégsem pusztán egy érdekes antikvitás. Egy hanulatdal (ha van ilyen szó) 1967-ből, némi nosztalgia-faktorral, és hát azok a bajuszok, azok feledhetetlenek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése