Megnéztem a minap a Maria című mozgóképet, ami Maria Callas (szül. Kalász Mária) operahírű világénekesnő életének utolsó pár napjáról szól. Magány, indokolt nosztalgia, gyógyszerfüggőség, hallucinált érdeklődők, szóval lehangoló egy darab, de közben meg kiderül belőle, hogy Angelina Jolie egy színésznő. Úgy értem nem csak egy mások által szexinek mondott celeb-bébi, tud ő művészi lenni, ha akar, bár eddig nem túl gyakran akart.
Minden esetre a film egy trilógia záródarabja, Pablo Larraín chilei rendező elkövetésében, aki korábban már csinált filmet Diana hercegné meg Jackie Kennedy (ez esetben inkább Onassis) élete végéről is, úgyhogy most (tavaly) elvileg Callassal zárult a „nők akik mindjárt meghalnak“ sorozata. (Jut eszembe, azzal a bizonyos Onassis-szal még Callasnak is volt afférja, nyilván csak azért, hogy később legyen ezzel keretes szerkezete a trilógiának.)
De hogy mindez miért érdekes a nagyérdeműnek, már túl azon, hogy a híres emberek híresen halnak meg, ha nem is mindig különlegesen, de a haláluk az hír (azt a hét- meg a nyolcszentségit neki!), nos ezzel kapcsolatban többféle hipotézisem is akad:
- A halál minden esetben érdekes, mert félünk tőle, tehát. A hírességek halála meg érdekesség a négyzeten, hogy jé, ezek is szoktak ilyet? (Én ötévesen el sem tudtam képezlni hogy cuki kislányok a nagycsoportban pont olyan barnát és büdöset kakálnak, mint mi, fiúk. Az lehetetlennek tűnt, bár nem volt ötletem hogy akkor mit termelnek helyette, leginkább arra jutottam, hogy semmit. A lányok olyat nem csinálnak...)
- Legszebb öröm a kár. Avagy dögöljön meg a szomszéd fűje mindig zöldebb is! Izé... tehene? Az mondjuk pont füvet eszik legelni. De szóval ha már fényesebb jómódban telt az élete a mocsadéknak, akkor legalább lássuk kimúlni, csak hogy meglegyen az egyensúly illúziója a világban.
- És az előbbi általánosítása, miszerint a bálványok imádásánál csak a bálványok ledöntését bírjuk jobban. A szépség az igazság átcsillogása az anyagon, mondta egy Kant nevű német, állítólag filozófus, vagy mi, de a szépség valójában az idealizálás kultuszának végterméke. Van valami, ami nekünk szerintünk nincs is, vagy nem elég, így miközben a szépség halálával együttérzünk, azért van bennünk egy kis elégtétel is. Hogy lám, őt is eléri a vég, a gazdagok és híresek és szépek is mulandók. És nem sokkal a halála után már a szépség is rémesen fest. Vagy mutat.
Egyesek szerint van ennél egyszerűbb megfejtés is, azaz hogy vannak akik rajonganak ezekért a sztárokért, a rajongás meg olyan, hogy kis híján már szeretik őket (ha már a kutya se, szegénykéket), az meg a gyászmunka része a rajongott arc elvesztése után, hogy megnézi filmen az utolsó napjait.
Nem tudom, én sosem gyászoltam egyetlen hírességet sem, mondjuk rajongó se nagyon voltam. Az egyetlen kivétel a Queen volt, de Freddie Mercury halálát is csak sajnáltam, hogy akkor nem lesz több olyan zseniális album, mint az utolsó, az Innuendo. De Mercury szerintem egy rémes, nárcisztikus alak lehetett, legalább is ilyen volt a nyilvános perszónája, azon meg nem volt mit szeretnem. Ettől persze megnéznék egy filmet az utolsó hónapjairól, de csak a lehetséges dokumentumértéke miatt...
Dokumentumérték. Hogyhogy ez eddig nem jutott eszembe?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése