2025. június 1., vasárnap

Bájosan rémes

Na, kellett nekem panaszkodnom, hogy hetek óta nem jött szembe semmi kulturális tartalom, ami igazán pofánvert volna. Erre ma délelőtt, odakint verőfényes napsütés, én meg idebent egy gyomorforgatóan durva testhorrort nézek, csak mert aktuális bemutató, nekem meg írnom kell valamiről, ha már hónap eleje van. Meg is írtam a kritikát A csúf mostohatestvér című nekidurvulásról, de nem nyilván nem szúrhatom ide, mert mindjárt már nem enyém a szerzői jog, a filmet meg nem moziban láttam, hanem valami videomegosztón. Ja, jut eszembe, utóbbi miatt nyugodtan, csakhogy tényleg pénzért írtam, és ha az ember már eladta a tehenét, nem tisztességes utólag még megfejni. vagy mi.

Úgyhogy saját szavaim helyett most csak saját szavaimmal: ez egy förtelmes, nézniisrossz, gusztustalanul remek film, ahol soha senki nem rántja félre a kamerát, mikor vésővel esnek a főszereplő orrának, vagy simán csak lemetéli a lábujjait. Mert ez itt a Hamupipőke kifordított változata, ahol a főszereplő Elvira,  a nem annyira gonosz, mint inkább akarnok und monomániás mostohanővér, aki nagyon akar magának egy herceget, pont azt amelyik meg a Pipőkét nézi ki magának a hamuból. Sült pogácsaként, vagy hogy kell ezt népmeseileg megaszondani.

Ennek érdekében pedig kész egyfajta Hiperbarbivá plasztikáztatni magát, szerte széjjel, szanaszét a teljes testfelelületén, mondjuk mérsékelt sikerrel. De ha valami nem sikerül, akkor jön a következő fúrás-faragás-szeletelés, aztán hátha. Mert van a fejében egy ilyen kis baszakodás, hogy mégis miként kell kinéznie egy hercegnének, elvégre a külső számít mindenek felett, mondjuk esetében nyilván azért, mert belül kissé üres, ettől butácska, de hívhatjuk naivnak is. Pedig áldozat, a mesebeli szépségipar áldozata.


Apropó mesebeli: a látvány csaknem tökéletes, gyakorlatilag a világ összes mesefilmjéből és operettjéből összeollózott, csakhogy tényleg ne tudjuk, hol és mikor játszódik, gondolom, hogy elég általános legyen a tanulság. Hogy az mi, azt nem tudom, szerintem valami olyasmi, hogy a szépség belülről fakad, de aki belül üres, annak már mindegy, abból a plasztikai sebészek se tudnak világszép királykisasszonyt fotosoppolni, legfeljebb egy kanapé fülé akasztható a gótikus festményt.

Miközben a főszereplő csaj elég helyes, csak nem hiszi el magáról (mert ugye egy üresfejű naiva), és mkivel nincs önbizalma, bármire képes. Miközben Pipőke meg egy elég autonóm arc, autonómabb, mint az eredeti mesében, ahol azért lányos zavarában elhagyja a cipőjét, meg mire hazaér tökre tökszagú haja. Vagy egér. De legalább ott se kavar törpékkel a bányából.

Amúgy a kritikát valahogy úgy kezdtem, hogy gyerekkorunk meséi közül túl sok a horror, különösen, ha a Grimm-testvérek az elkövetők. (Mondjuk ők nem is kimondottan gyerekmesének szánták a rémtörténeteiket,  mint ezt itt, vagy a Piroska farkát.) Úgyhogy ez a műegész se csinál mást, mint viktoriánus hangulatú  mesedíszletek közt, de komolyan veszi az alaptörténetet, mondhatni egyfajta dramaturgiai realizmus keretrendszerében, és akkor az lesz belőle ami, egy testhorror. (David Cronenberg filmjei megvannak valakinek?) Amit nézni rossz, csak nemigen lehet nem nézni. Olyan ez mint a rendes dél-indiai csatni, ami olyan csípős, hogy nem lehet megenni, de olyan édes, hogy nem lehet abbahagyni.
Mindegy, gyomor- helyett enyhe lélekrontásom van tőle, megyek is rosszat álmodni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése