A gyárban való dolgozás legfőbb nehézsége az unalom. Mert mit is lehet csinálni nyolc órában, egy alapvetően monoton tevékenység közben, mely fizikailag félig, szellemileg viszont szinte egyáltalán nem vesz igénybe? Nos, két út is kínálkozik: az egyik a szintetikus kábítószerek valamely fajtája, ez azonban drága, könnyű lebukni vele és asszem nem negyven felé fogom kipróbálni őket, sőt egyáltalán nem fogom.(A munkásosztály hagyományosan amúgy is söröz, mint az köztudott. Plusz vasököl, de az ide most nem köll.) Így marad a másik lehetőség, az egyéni, fakultatív szórakozás szűk mezsgyéje, mely jobbára a rádió/mp3-lejátszó hallgatását jelenti, meg egészen rövid szövegek olvasását (azaz bármiét, amit öt percebe lehet sűríteni, ennyi jut két géphez rohangálás között).
A szövegek röviden elintézhetők: Örkény egypercesek, rövidebb újságcikkek, illetve bármi Bukowskitól, az ő „regényei” amúgy is csak egy-másfél oldalas töredékekből állnak.
A hallgatnivaló viszont már bonyolultabb ügy. Kezdetben hónapokkal ezelőtt) vala a Kossuth rádió, mert jobb, ha munka közben dumálnak a fülembe, mintha énekelnek, legalább is ezt hittem eleinte, és a kereskedelmi rádiók szóba sem jöhettek. Igazából most sem jöhetnek szóba a félanalfabéta, jópofáskodó műsorvezetőkkel meg a szar átlagpopjukkal, de a Kossuth is hallgathatatlanná vált. Az a kersztény-népnemzeti-bulvárjobbos (egyébként egyik sem, simán csak demagóg) szósz, amit a ki nem rúgott (és nyilván ki nem rúgható) maradék műsorkészítő előad, az jobban pusztítja az agysejteket, mint bármely tetszőleges popikon. Ráadásul mostanában a vérnyomásom sem alacsony, úgyhogy semmi szükségem ilyen mesterséges befolyásolásra, a fejem meg a ládák emelgetésétől is lehet vörös. Rádiók tehát kilőve, maradnak a hangoskönyvek.
Igazából sokáig meglehetős undorral viseltettem irántuk, hogy persze-persze, szegény vakoknak, meg elfoglalt kamionsofőröknek készülnek, higgye aki akarja: én tudom, hogy a lusta, műveletlen, könyvundorban szenvedő bunkók az igazi felvevőpiac, azok akik 66 Híres regény-szerű szörnyszülötteket is fogyasztják. De lehet, hogy mégsem. Mert például most nekem is igen jól jön a sok netről letölthető hangoskönyv, múlt héten például e formában fogyasztottam el Verne Fekete indiák meg Tamási Áron Ábel Amerikában című regényeit, valamint a Kiválasztotatt Thomas Manntól. De volt már Karinthy, Jókai, Krúdy és Siclair Lewis is, és határozottan nem tűnik rossz ötletnek ezzel is eltölteni a munkaidőt. (Ha már a csavarozógépen nem jön be a net.) Ami azért is vicces, mert a munkáltatók a világon mindenhol azon küzdenek, hogy a dolgozók ne privát elfoglaltságaikkal töltsék ki munkaidejüket. De ez jellemzően kimerül abban, hogy letiltják a számítógépekről a közösségi oldalakat, a privát íméleket, meg a pornót. Ám azzal évezredek óta nem foglalkozik senki, hogy mit is dúdolnak a rabszolgák mondjuk nádvágás közben, pedig ez igazán privát elfoglaltság, és jól is van ez így. A mai rabszolgáknak ez a dúdolás, meg mesélés a lejátszó, meg a rádió, és jobb esetben beszélgetés, vagy épp a hangoskönyv. A munkaerőmet ugyanis áruba bocsátom, mert muszáj, de a lelkem nem eladó, pláne nem ennyiért. Vagyis ha a munka agyatlanul monoton, fenntartom a jogot, hogy az agyam másra használjam közben.
P.s. A hangoskönyveknél egyébként az a jó, ha nem valami profi színész olvassa fel, mert azok kíméletlenül „játszanak” (ez főleg karikatúra-szerű hangsúlyozásban és kegyetlenségig fajuló hangutánzásban merül ki), sokkal jobb egy civil hang, aki néha téveszt, néha elakad, hallani ahogy lapoz és szünetet tart két oldal között, meg a nehezebb szavak előtt, pont mint mi, olvasás közben. Egyszóval ez az igazi, imádom.
És egyébként is: íme a munka termelés) és a művelődés egysége, szerencsére nem pont úgy, ahogy annak idején az elvtársak elképzelték.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése