Memento mori

Meghalt Umberto Eco. Akit a legtöbb portálon úgy emlegetnek, hogy „író”. Pedig nem csak író volt, hanem személyében egy kulturális intézmény, tudományos főmókus, közéleti  megmondóember, filozófus, esztéta, irodalmár, középkor-történész, valamint minden egykori és  jelenlegi egyetemista hőn utált szerzője, amennyiben a „Hogyan írjunk szakdolgozatot” című könyvére gondolunk. (Mert persze nem úgy írtunk szakdolgozatot, a derék olasz prof érezhetően többet várt el, mint amennyire képesek voltunk. Mellékszál: szociológia szakon Earl Babbie módszertan könyve volt a Biblia, de ő nagyon érthetően, kis humorral, és az emberszabású egyetemistára gondolva írt tankönyvet, úgyhogy az első saját kutatásomat tényleg úgy csináltam, ahogy nála olvastam.)

De Eco persze hogy szinte mindenkinek író, mikor a Rózsa neve megjelent, amolyan egyetlen könyvnek gondolták, hogy hát a híres bölcsész maga is ír egy regényt, csak hogy megmutassa, milyen mikor a hóhért nem akasztják, mert nem csak írni tud az irodalomról, de csinálni is. Aztán jött a többi sok regény,  nekem a legnagyobb kedvencem a Foucault-inga, azt kábé  négyszer olvastam eddig, pedig igen vaskos mű, de imádom a sok kis rejtett kultúrtörténeti utalást. Mint amikor csak úgy mellékesen bedob egy latin idézetet az egyik szereplő, miszerint „Et in Arcadia ego”, nekem meg leesik, hogy ez egy Poussin-festmény címe, még anno művészettörténet órán volt róla szó.

A képen amúgy egy sírkövön szerepel a mondat (Árkádiában is ott vagyok), vagyis a halál üzen vele az utópikus Árkádia lakóinak, akik kicsit meglepetten betűzik épp a szöveget. Mert úgy vagyunk vele, hogy tudunk a halálról, csak nem igen tudjuk elképzelni, hogy velünk is megtörténik egyszer, aztán mindig jön valami kedvencünk és emlékeztet rá. Nyilván Umbberto Eco ezt sokkal frappánsabban tudta volna megfogalmazni, de már nem fogja.

Én mindenesetre sürgősen újraolvasom a Foucault-ingát.