A bérgyilkosos filmek mindig érdekesek, mert viszonylag kevés bérgyilkost ismerünk személyesen, legalábbis én egyik néhai ismerősömről sem gondolom, hogy ezzel foglalkozott volna valaha. (A csempészet azért más lapra tartozik, meg füvet árulni is.) Így maradnak a filmek, ahol az egész mocsoknak azért van valami romantikája, és ugye a bérgyilkossal empatizálni eleve afféle bűnös élvezet.
Ez annyira úgy van, hogy magam még a John Wick-filmekbe is belenéztem, pedig az egészet évekig kerültem, hát... ilyen egyszer szódával elmegy, túlrajzolt darabok, ráadásul az egész eredetileg egy bosszúfilm, csak kap egy vajszínű árnyalatot attól, hogy mindenféle pszichopata bérkibelezők itt úgy működnek, mint a Hegylakó halhatatlanjai, hogy vannak tiltott hegyek, ahol bérölni nem szabad, mert az embert kizárják a szakszervezetből, vagy honnan.
És pont ez, ami nem hiányzik a tegnap végigszenvedett darabból, ugyanis a szánalmas módon Gyagyás bagázs (???) magyar című (eredetiben sem jobb: Riff-Raff - bármi is legyen ez) darab a maga módján azért próbál hiteles és naturalisztikus lenni. (Ja, azért naturalistának nem mondanám, azt csak elbábozza.) - Közben meg utánanéztem, a riff-raff az kábé csőcselélet, söpredéket jelent, néha tényleg nagyon hülye nyelv ez az angol.
Igazából a cím ellenére csak azért vettem rá magam erre a műegészre, mert főszerepekben van benne Bill Murray, Ed Harris és Jennifer Coolidge, ők meg nagyon szar filmekben nemigen szoktak. Ez se az, csak valami közepesen utánérzése a fene tudja mi mindennek. Két kiöregedett bérgyilkost ad itt Murray meg Harris, előbbi bosszúból ki akarja nyírni az utóbbit, pedig az már visszavonult a szakmától, és próbál jelentős korkülönbséggel is jó férj meg nevelőapa lenni a második felesége oldalán. Egy kábé magányos erdei házban, hol máshol, egyszer már igazán leszámolhatnának egymással a barázdált arcúak egy hatodik emeleti, másfél szobás panelben is, annak is meglenne a maga sajátos festőisége...
És ebbe az erdei házba beesik a nyugger gyilkos volt felesége (Coolidge) meg az elhidegült felnőtt fia a terhes csajával, hogy aztán együtt várják meg a szükségszerűen megérkező másik, pszichopata nyuggert, hogy a néző kapjon végre némi jól megérdemelt vérfürdőt.
Műfajilag a cucc mondjuk, hogy véres fekete komédia, csak annak elég sematikus, minden kiszámítható benne, mindenki meghal, aki megérdemli, bár ez összesen néhány szereplő esetén azért nem lesz túl nagy mészárlás, a drámaiság minimális, a humor visszafogott, mintha csak Tarantino vagy Guy Ritchie rendezte volna véletlenül, egy szalvétára írt forgatókönyv alapján, csatak másnaposan.
Ezzel együtt nem lesz nézhetetlen, egyfelől mert a színészek azért hozzák a kötelezőt, másfelől meg határozottan van atmoszférája az egésznek. Nem túl mellbevágó vagy eredeti, de legalább azért atmoszféra. És hát a bűnös élvezet-faktor.
Mert mikor azt látjuk, hogy egy igazi szemétládának pépesre verik a koponyáját egy hamutartóval, abban van valami elégtétel, amikor meg bérgyilkosok nyírják ki egymást, abban valami megnyugtató. Hogy nem kell ide Gondviselés, megoldják ezt ők maguknak.
Mindezzel együtt a le nem írom még egyszer a címét egy súlytalan, felejthető film. Nem fáj, de nyomot sem hagy.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése