Írnám, hogy eleve nem nézek kosztümös filmeket, de ez nyilvánvaló marhaság lenne. Minden film kosztümös, hiszen a szereplők jellemzően nem a saját ruhájukat hordják a kamera előtt. Esetleg a pornó lehetne a nem kosztümös, de egy rendes, cselekményes pornó is úgy kezdődik a nagyfarkú Johhny mosógép-szerelőnek van öltözve, csak hogy a mosógépnek később is lehessen dramaturgiai jelentősége.
Kosztümösnek azt hívják jobb híján, hogy cilinderes-zsakettes pasik lassan udvarolnak abroncsszoknyás, szalagos kalapos kisasszonyoknak egy arisztokrata udvarházának szépen nyírt parkjának. Esetleg hogy a három testőr, aki négyen van, köpenyben kardoznak a szemük sem áll jókkal, csak mert nekik sokkal nagyobb réz övcsatjuk van a buggyos nadrágjuk felett. (Jó, hát a három testőrös filmeket nagykanállal fogyasztottam egy időben, aztán ráálltam az eredeti Dumas-regényekre, és még mindig nem voltam tizenöt, de filmeket aztán nem néztem már a témában. Egész a közelmúltig, mikor a franciák végre nekiálltak újra filmre tenni ezeket a sztorikat, azt azért már nem bírtam kihagyni.)
És mindeme hosszaskodás csak azért kellett ide, mert a magam számára is meglepő módon megnéztem az Emma című 2020-as, sokak által kosztümösnek mondottat, ahol tényleg egy udvarházban meg a parkban próbálnak házasodni, a házasságot megúszni, házasságot törni, illetve házasságszédelegni. De nyilván így ment ez a 19. századi Angliában, tudja fene, én legkorábban is a huszadik század végiben jártam, és bár láttam ott belülről igazi, I. Erzsébet korából felejtett kastélyt, de ott senki nem bonyolódott szerelmi háromszögbe, gondolom turisták előtt azért az kínos lett volna.
Jane Austen regényeket meg ugye nem olvasok, halványan rémlik ugyan az Üvöltő szelek, ami Austen egyetlen, Emily Brontë álnéven írt könyve, amit persze később, főleg a sok hülye személy- meg helynév miatt nagyon letagadott.
Sőt Jane Austen filmfeldolgozásait se néztem, tekintettel a rossz (értsd: unalmas) értelemben vett kosztümösségükre, pedig az anno Petra mellett jelentős kihívás volt, de álltam a sarat a vártán, vagy mit.
Nos ennek a filmnek, meg gondolom a regénynek sincs szoros értelemben vett története, legfeljebb cselekménye van, ami nem ugyanaz. Mert bálok, fogadások, séták, vacsorák, ábrándozások váltják egymást, de az egész balhé nem tart sehová, már azon a befejésen kívül, amit az ember gyanútlan fogyasztóként is pontosan tud az elején. („Mikó megymá férjhő? He?“) Mert a kora huszonéves, tehát férjhez adandó úrikisasszony nem akar férjhez meni, de unja magát, úgyhogy a szerencsétlenebb sorsú másik sorsát egyengetné, míg ő maga ugye férjhez nem megy, mert ezt a sztorit ismerjük már a A makrancos hölgy, a Sok hűhó semmiért meg biztos még valami harmadik Sexpír által.
Mia Goth végig úgy fest, mint egy pszichopata játékbaba, amit aranyosnak szántak, csak kapott egy furcsa árnyalatot a feje, Anya Taylor-Joy pedig olyan mint egy folyton meglepett Terminátor, akit visszaküldtek a jövőből, csak elfelejtettek szólni neki, mi is lenne a dolga. Így lesz jobb híján amatőr kerítő, hiszen a házasság mégis hülyén hangzik annak, aki élő szövet a fémvázon.
(Bill Nighy pedig pont úgy néz ki, mint egy kiöregedett, ex-heroinista rocksztár, aki unja a sok kamarazenére menüettezést. Meg ezt a filmet...)
Ja, én is untam, a két színésznőt persze lehet megnyugtatóan bambulni egy darabig, de ez az egész messze-messze van a galaxisomtól, mondjuk ha jönne egy becsapódni vágyó kisbolygó, vagy legalább átugrana a Loch Ness szörnye, de így tényleg csak azért néztem meg, mert a háttértévémben ez ment, én meg nem találtam a távkapcsolót. Nem fájt persze a film, csakhogy ez esetben épp ez a bajom vele.
Egyetlen mentsége, hogy az egész olyan mint egy mozgó festmény, bár részemről ezt a rokokóból a klasszicizmusba épp átcsapó látványvilágot leginkább puzzle-formátumban kedvelem, illetve világhírű képtárak falain, jó messze tőlem.
p.s. Csak a végére jöttem rá, hogy az Emma rendezője Autumn de Wilde, akinek korábban egy filmjét sem láttam, ami azért lehetett, mert ez volt az első. Mármint nagyjátékfilm, amúgy fotósként és videoklip-rendezőként ismertebb. De nekem onnan volt ismerős a neve, hogy ő Arrow de Wilde anyja, aki viszont az egyik kedvenc zenekarom, a Starcrawler énekesnője és vezető exhibicionistája. Egy szimpatikus őrült.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése