Rémesék

"- Mondd, hogy "Sohamár" - kérte Árnyék.
 - Baszd meg - mondta a holló. Többé meg sem szólalt, amíg az erdőben voltak."
(Neil Gaiman: Amerikai istenek)

A mesékkel mindig baj van. Már kora gyermekkoromban (a késői még folyamatban) is utáltam a klasszikusnak kikiáltott meséket, a Grimm meg Andersen-féle pszeudo-horror történeteket. Nem értettem, igazából ma sem értem, mi lehet bennük a jó, a sztorik szürreálisak, a részletek borzasztóak, a morális tanulságot meg e nélkül is felfoghatjuk, hogy például legyünk jók másokkal, mert akkor hasonlót várhatunk el mi is, meg ilyenek. Ehhez nincs szükség darabolós gyilkosságokra, hatalmi önkényre, családon belüli erőszakra meg hasonlókra, melyek a klasszikus mesék alaptoposzai. És persze ott vannak még azok a rémes karakterek.

Szegény farkas például egy ragadozó, vagyis nem élhet erdei gombán meg bogyókon, Piroska viszont egy felelőtlen, túlmozgásos kiscsaj, nyilván ekit meg spurit nyom hétvégente, meg valami hallucinogént, különben hogy keverné össze a nagyit a farkassal. A vadász meg szadista seggfej, élve boncol egy védett állatot, közben titokban biztos a nagyira hajt, vagy csak a betétkönyvére.
Hófehérke perverz, hisz hét törpével él együtt, Hamupipőke (régi magyar név amúgy: Isa Por Es Chomu Pipoe) egy nettó lúzer, hagyja hogy kitúrják az apai örökségből, meg egerekkel húzatja magát a bálba. Jancsi und Juliska, meg szimplán hülyék, hogy bedőlnek egy pedofil kannibálnak, tényleg, a mesékben végképp nincs tabu, talán nekrofíliával még nem találkoztam, de biztos van olyan népmese is melyben megdugnak egy halottat, ha nem is pontosan ezekkel a szavakkal írják le az esetet.

De persze gyerekként nem ez idegesített igazán, a horror sokaknak bejön, hanem az a rémes gügyögős stílus, melyben a rémtörténeteket rendszerint elővezetik. (Csak ettől lesznek amúgy gyermekmesék, a Texasi Láncfűrésze meg a Vasorrú Bába között nem a mézeskalácsház a valódi különbség, hanem az előadásmód naturalizmusa. - Mellékszál, de mit jelent itt az, hogy bába? Egy elzüllött szülésznő, aki megutálta  gyerekeket és már csak gasztronómiailag képes értékelni őket?)
Szóval attól, hogy főhősünk csillagszemű igamondó, pirospozsgás, szőke mint a napfény félisten, és ennek ellenére kibelezik vagy ő belez ki valakit, csak rémesebb lesz az egész. Azt meg, hogy a gonosz az tényleg gonosz, értjük anélkül is, hogy zöld trutymó csöpögne bűzhödt testéről, miközben sátáni kacaj szakad fel odvas fogai közül.

Mondjuk a westernben megvan minden szükséges elem, felesleges túlzások nélkül (mert nem feleslegesek azok persze vannak benne), jók, rosszak, igazságtalanság, küzdelem az igazságtalanság ellen, meg a remény, hogy a jó nyerhet a végén. És  a zenéje is jobb. De én például Dumas-regényeket olvastam gyerekként, meg néha indiános könyveket (így hívtuk akkoriban a westernt), meséből meg legfeljebb a rajzfilmek mentek, leginkább még a Vuk jött be, de az is csak részeg libák meg a két hibbant kutya miatt.

És akkor még nem is szóltam arról, hányszor cseszte el a napomat a Kis gyufaáruslány, meg néhány hasonló rokona. Mintha nem lett volna elég bajom...