A mi korunk (Nuestros tiempos) egy idei mexikói film, ami azért fontos, mert két időutazó pont 2025-be érkezik rácsodálkozni a jövőre. Ja, mert 1966-ból jönnek, amikor még nem járt ember a Holdon, nem volt személyi számítógép, előtte volt a világ a 68-as diáklázadásoknak és szexuális forradalomnak, még létezett a Beatles, de már megölték Kennedyt, a Johnt, mert a Robertet csak később.
Nora és Hector két darab fizikus, nem mellesleg egy darab házaspár, a mehikói állami egyetemen (az egyiken), és bütykölnek egy időgépet, ami olyan, mint a holdkomp, csak nem repül, bár arrébb tud menni a térben is, ha már az időben. Kísérletileg ugranának a távoli jövőbe, mintegy tizenöt percet, a de a rohadék tachionok (amik ráadásul csak elméletileg létező részecskék, de még senki sem beszélt velük) nem áramlanak kellően elvágólag, így aztán 59 évet sikerül előre menekülniük.
Szóval ott vannak 2025-ben, illetve itt, csak Mexikóban, és rácsodálkoznak az okostelefonra, az internetre, a helyi metróra meg az ízesített óvszerekre, idáig vicces a film. Aztán átmegy egy feminista röpiratba, miszerint Noráék még egy patriarchális világból jönnek, és Hector, a férj, aki amúgy is csak másodrendű tudós volt a felesége mögött, rosszul viselő, hogy innentől, ebben az új világban, már az asszony az alfanőstény. (Itt fontos, hogy pont nem érte el őket a hatvanas évek második felének szexuális forradalma. Sőt, Mexikóban még a feminizmus se nagyon, pedig mondjuk a szüfrazsettek azért sokkal régebben voltak.)
Ráadásul Nora egykori diákja azóta nem egyszerűen egy öreg néni, de ő az egyetem aktuális rektora, aki persze segít nekik visszajutni. De mikor összebuherálják a lepukkant időgépüket, ami persze nehéz ügy, mert nincs olyan laptop, amivel az az analóg cucc kompatibilis lenne, szóval mikor kész van végre, Hector egyedül szökik vissza a jól belakott 1966-ba. Nora meg marad, nem pusztán kényszerűségből, de amúgy is maradna, és professzor lesz meg híres tudós. És ehhez képest nem találja fel újra az időgépet, és nem megy a férje után, merthogy ők tényleg két különböző kort képviselnek.
Az egész film igazából egy hangulatos, de meglehetősen szájbarágós marhaság, egy mellékszereplő van csak a vidéken, aki ilyeneken problémázik, hogy időparadoxon, a többi beavatott tudós meg flegmatikusan szereli az óvilági masinát, és nem érzik magukat a történelem részesének. Vagy egy alternatív történelemének, hisz ha a pasi visszamegy, akkor megváltozik az ő világuk múltja és így a jelene is, igaz ezt nem vehetik észre, mert onnantól az a világ. De A mi korunk tényleg egy társadalmi röpirat, és nem igazi sci-fi, így nem foglalkozik efféle dolgokkal. Őszinte sajnálatomra. Na jó, azért másfél órát megért a vasárnap estémből.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése