Mamiság helyett

Liliana Torres spanyol író-rendezőtől én még eddig nem láttam semmit, hozzánk valahogy nemigen jutottak eljönni a filmjei, de mostantól érdekel a munkássága, mert láttam a tavalyi, amúgy az egyik hazai streaming-szolgáltatónál mostanában bemutatott filmjét. Aminek az a címe, hogy Anyaság (Mamifera), és arról szól, hogy a főszereplő, Lola tudatosan nem lesz anya. Mert valahogy sose látta magát abban a szerepben, most meg már a harmincas évei vége felé jár, és még mindig nem látja, és ez neki pont így kerek. Épp állást kap valami egyetemen, ahol művészetet fog tanítani, boldogan él a pasijával egy kis bérelt lakásban (ja meg van egy kedves öreg kutyája is), és bár annyira nincs benne még a korban, de máris elő tud adni egy banyatankos, kutyasétáltatós nénit is.

Erre teherbe esik ettől meg pánikba, és hirtelen felindulásból, különösebb kegyetlenség nélkül, de máris ott ül egy abortuszklinikán, ahol mondják, hogy oké, de törvényileg jogi kötelesség ilyenkor három napot várni, afféle gondolkodási időképpen. Nagyjából ezt a három napot látjuk, Maria Rodriguez Soto elővezetésében (ezennel felírtam őt is a kedvenc színésznőim listájára, fúde el voltam én képedve tőle), ahogy dilemmázik ugyan, de csak meglesz a végére az angyalcsinálás. Ami lehetne spoiler, de ez esetben tényleg nem a vége a lényeg, hanem az oda vezető út. Mert van az anyja, aki bevallja, hogy ja, sokszor gondolt rá, mi lett volna, ha nincsenek gyerekei, de ez természetes, az egyik barátnő akit nagy nehezen, és felettébb mesterségesen  megtermékenyítettek, erre elvetél, meg a másik barátnő, aki nem akart gyereket, de ha már becsúszott, nincs ellenére. N meg ott van Bruno, a pasi, aki szintén nem akart gyereket, de ha már így alakult, eszébe jut, hogy nem is lenne rossz apának lenni, de azért elmegy a szakításban lévő, lassan excsajával a klinikára, nyilván a "legyünk barátok" paradigma jegyében.

Az egész filmet átlengi valami keserédes hangulat, mert drámának dráma ugyan, de humorba oldva a katarzist is, ami így részben elmarad, de ettől meg az egész elkerüli, hogy egy rémes giccs legyen. Ehelyett (és akkor közhely-riadó!) szép és érzékeny darab (oké, ezt kicsit fáj is így leírni), gyönyörűen fényképezve, életszagú dialógusokkal (oké, így jártam), szóval asszem nemsoká újra megnézem. Már csak a főszereplő mosolya miatt is.

Ja, és mivel szinkronosan láttam, ha nem tudom, hogy spanyol eredetű, én magamtól rá nem jöttem volna. Gondlom szándékosan olyan az egész (a a környezet, a szereplők, az egész miliő), hogy tőlem aztán játszódhatna az egész például Koppenhágában vagy Dublinban is. Ennek európai hangulata, van. gyakorlatilag latinos felhangok nélkül. Ami engem tényleg nem zavar, sőt.  Viszont irigylem kicsit a főszereplő csaj kicsi de kényelmes életét, mindeny nyűgével s nyilaival együtt.