Privát mániák

Ma igen nagyon sokat dolgoztam, annyit hogy még most is a hatása alatt vagyok, kényszeres főzéssel und egyéb házimunkával pörgök tovább. Na jó, igazából az volt, hogy a mai nyolc és fél órából (nyolcból, mert ugye fél óra az ebédszünet) nettó két és fél telt munkával, egyszerűen ennyi jutott, én meg csak egy könyvet vittem, meg némi hallgatnivalót. Pedig jól jött volna még egy vastagabb rejtvényújság, vagy egy kifestőkönyv, olyat úgyse színeztem gyerekkorom óta, de néha úgy érzem, ez felel meg a mentális állapotomnak.

Aztán beszélgettem egyik kollégámmal (igazából többel is, de mikor az egyikkel), aki kérdezte hogy mi a hobbim. Mondom neki, hogy az egy klasszikusan unalmas, mer' bélyeget gyűjtök, és ha épp nincs azzal dolgom a pázölöm a kirakóst, vagy hogy ragozzuk is ezt. Amire azt mondta, hogy na ja, az tényleg unalmas, de lehetne rosszabb is, lehetne a hobbim az olvasás. Mire mondtam, hogy de az olvasás az nem hobbi, az létállapot, alapvető működési mód, valamint az idegenekkel való kényszerű beszélgetés elkerülésének legjobb eszköze, buszon, vonaton, hajó.  Repülőn nem, mert ott Petra ül mellettem, én meg alszom Jut eszembe az alvás a második legjobb kivédése a nem kívánt beszélgetéseknek, és azért nem az első, mert ha az ember egyedül utazik, megfújhatják a kézipoggyászát, a tartalék fogkefével és alsógatyával.

De hogy az olvasás hobbi lenne? Esetleg, de gondolom főleg azoknak, akik nemigen szoktak olvasni, pontosabban nem sok mindent a teszkó-prospektuson, a villanyszámlán meg a kukoricapehely zacskóján kívül. Bár az utóbbi bizos igazi kihívás, nyelvi ínyenceknek való, nálam épp kétféle pehely van itthon és az egyiknek úgy kezdődik a szövege hogy: "maistiguma deklaracija" ami a magyar változatban pár sorral lejjebb "általános tápérték", de mivel jóban vagyok a gugli fordítóval, én jól tudom, ez valójában azt jelenti: "táplálkozási nyilatkozat". Litvánul, legalább is a fordító annak azonosította.

Szóval olvasni, főleg ilyen könyveket, amik vastagok és érthetetlenül kevés a kép bennük, lehet épp hobbi, de biztos valaki másnak.  Nekem ez annyira hobbi, mint az alvás, bírom és napi szinten rámfér, de nincs belőle külön program, egyszerűen csak lefekszem eset, hogy reggel félálomban kurvaéletezve nyomjam ki a hülye telefont. Vastag regényeket olvasni ugyanez a napi rutin, munka után, vacsora előtt vagy hétvégén punnyadva, de persze csak akkor, ha épp nem vagyok rajta a szeren, azaz nem egy puzzlet rakok ki éppen, vagy nem a bélyegalbumaim tizenkét kötetét nyálazom át, hogy megvan-e már a kollekcióban az a gyanúsan ismerős lengyel darab, a sárga Trabanttal. (Vagy csak azért ismerős, mert egy sorozat darabja, amiből már van több is, csak pont ez nem.) Esetleg addig nem nyughatom, míg meg nem lesz a Károly-híd balról a harmadik kandeláberének talapzata, ami a puzzle-darabkán nagyjából egy barnás alapon elmosódott kosz-szürke trapéz lenne, és már csak hat-hétszáz elemet kell átnézni hozzá.

De azért valahol  lelkem mélyén (nagyon igen mélyen) maradtam valami lelkiismeret-furdalásos, avagy kényszeres értelmiségi, és nem esik jól, ha nem olvasok naponta eleget, mert mi a fenének is van az embernek tök jó és kellően kiterjedt házikönyvtára, ha csak portörlés okán kerülnek kezébe a könyvek.

Ezért hát az olvasás deklaráltan nem a hobbim, majd ha legközelebb kérdezik, azt mondom hogy a lélegzés az. Végül is komoly levegővétel-függő vagyok, ha egy darabig nem anyagozom már rohadtul hiányzik a cucc, és első nagy levegőnél hihetetlenül jó érzés önti el az embert, de olyan jó, hogy aztán már meg sem tud lenni a nélküle. De tényleg, a levegő-elvonás nagyon könnyen halált okoz, leszokni róla lehetetlen, egyszóval durva egy függőség, de nagyon kifinomultnak hat, ha a hobbinak állítjuk be.