Ha a világnak van vége, akkor nyilván van eleje, de nem egyszerűen csak volt valamikor. Az kérem van folyamatosan, a világ ugyanis nem esemény hanem állapot, mondhatni a létezés minősége, már hogy az egész kurva bagázs világként van, és nem mondjuk enyhén punnyadt banánként. (Ha a lét banán lenne, nyilván mi lennénk a kis barna foltok rajta a héján neki, később a héj alatt, és sérelmünkre csak a teknős szeretne minket, mint annyiszor.)
És ha már világ eleje mindig van, akkor kérdés, hogy de mégis miért, hogyan kezdődött és miért kezdődik még mindig, avagy. Akkor most a teremtő játékos kedvében levarázsolta a majmokat a fáról, akikből lettünk, vagy örök lelkek vagyunk idekúrva-leszületve, vagy ez az egész csak vicc, és valami sokadik dimenzióba valaki baszottul röhög, hogy ezek az emberek is de hülye egy bábok, viszont legalább szórakoztatóak.
És itt bukik meg minden episztemológia, avagy magyarul ismeretelmélet, hogy ugyanis semmit nem ismerünk, és minél inkább tisztában vagyunk azzal, hogy mi mindent nem ismerünk annál okosabbnak érezhetjük magunkat a nagy nemtudásunkban.
Und mielőtt átmennék valami buddhista tanítóba (hogy elkezdenék a nirvánáról delirálni, és nem a Kur Cobain-i értelemben), inkább megállapítom, hogy a világ eleje az valamikor délután három körül volt, egy őszi-tavaszi napon, az évszám meg bizonytalan. Én David Bowie '72-es Santa Monicai koncertjére tenném, de csak mert később születtem (le?), és határozott emlékeim vannak, hogy kiskoromban is volt már világ. 72-ben viszont Bowie olyat tett, hogy az engem részemről huszonévvel később is alapvetően megérintett, megzenésítette az autópályán buszból bambulást valahol Farnborough magassságában. Kis híján űrhajós lettem miatta, kár hogy szar voltam fizikából (csak négyes lett az érettségim), tériszonyom volt már akkor is, és alig volt kevesebb fogtömésem mint fogam. Cobain viszont halott, én meg még nagyon nem, de akkor a világ eleje, ami kulturálisan erre lehetett:
a nirvána bowie-t énekel, unplugged
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése