Azt kárálta a minap az undorító néni a buszmegállóban, hogy minek söprik el, meg pláne szedik össze a lehullott leveleket a járdáról, hát kit zavar az? Engem mondjuk mától nagyon. Eddig csak annyi volt a gond, hogy a lakásban random helyeken találtam leveleket, gondolom a cipőtalpamon hoztam be őket (őket? halott növényi alkatrészek...), de nem érdekeltek, nem vagyok botanikus, a környékbeli fákból is csak a kidobott műfenyőt ismerem. Ma viszont végigcuppogtam a környéket egy erre alkalmatlan félcipőben, és a közeli templom előtt még el is csúsztam. Ami persze ironikus, hogy épp ott esek térdre, mert bár nem vagyok római kaotikus, de a jobb térdem konkrétan püspöklila kissé, úgyhogy kenegetem. Szóval kenetteljes is, miközben gőzöm sincs a fekete nadálytő kenőcs teológiai jelentőségéről.
A cuppogás és csúszkálás pedig pont azért van, mert vagy senkinek sem dolga eltakarítani a leveleket a járdáról, vagy akinek mégis, az magasról tesz rá. És pár esős nap elég ahhoz, hogy a cucc valami barnás-nyálkás felületté álljon össze, ami aztán csuppog és cúszik, bónuszként pedig megkülönböztethetetlen a lakótelepi generál kutyaszartól, amibe aztán gyanútlanul és halkan belelépek, vagy nem olyan halkan beletérdelek. És aztán hazaérvén, a lépcsőházban már hiába vizsgálom a cipőtalpam, a barna trutymó az barna trutymó, nem tudom hogy sár, növényi rohadék vagy szar (abban sem vagyok biztos, hogy számítana a különbség), szagról nyilván meg lehetne különböztetni, de nekem évek óta nincs szaglásom, a szembe jövő szomszéd csajt meg mégsem kérhetem meg arra, hogy szagolja meg a cipőmet. Így aztán lerúgom a lábbelit az ajtó előtt, kézben viszem át a lakáson, és kivágom az erkélyre, biztos ami biztos.
Majd ha rászáradt, cipővel a kezemen fogok nagyokat (de korántsem lelkesen) tapsolni az erkélyen, csak hogy röhögjenek a járókelők, de addig is a térdemmel foglalkozom, ám továbbra sem hiszek az égi jelekben.
Ezek meg itt nem a mi környékünk, csak a példa kedvéért:
Ilyennek képzeljük.. az ilyet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése