Ha valami dráma, sci-fi és horror egyszerre, az akkor engem már nyilván érdekel, de arra nem számítottam amit Az égbolt minden istene című film hozott. Viszont fura, hogy bár 2018-as keltezésű eddig még csak nem is hallottam róla. Mondjuk van annyira egyedi és felkavaró, hogy az ilyen mainstream portálok valahogy nem hozták címoldalon. Pedig az már önmagában érdekes, ha a rendezőjét úgy hívják, hogy Quarxx (oké, született Alexandre Claudin), akinek viszont ismerős volt a neve. Aztán rájöttem, hogy ő csinálta a tavalyi Pandemonium (magyarul A pokol kapuja) című műalkotást, ami pont az volt, amit a címe ígért, mert abban bizony az autóbalesetben meghalt főhős tényleg pokolra szállt.
Úgyhogy ettől a korábbi darabjától sem vártam mást, és tényleg. Mert ennek a főszereplői is a pokolban vannak, csak még itt a Földön, a nagy, de sötét, dohos és lepukkant szülői házban. Mert Simon egy gyári munkás, aki egyedül ápolja húgát, Estelle-t, aki valami gyerekkori rémes balesetből kifolyólag eltorzult arccal, totál fogyatékosként, nyomorékként él, pontosabban csak magatehetetlenül vegetál. És ráadásul Simon miatt, aki még gyerekkorukban rávette a lányt, hogy tartsa a fejéhez apjuk fegyverét, és húzza is meg a ravaszt. Nem gonoszságból, csak afféle meggondolatlan csínyként, de ettől még ő tette bele a golyót. Úgyhogy ez itt a bűntudat, a feloldozhatatlanság története, mert Simon és Estelle egyedül vannak úgy, hogy utóbbi csak fekszik és hallgat, azaz a férfinek nincs kitől feloldozást kapnia, amúgy bármiféle egyháztól sem, hisz Isten is hallgat, pont mint a húga, és pont azóta már.
És akkor, már gyerekként keresni kezd valami más, Földön túli erőt, és elkezd hinni az idegenekben, akik majd valamiféle „elragadtatás“ keretében, mint afféle magasabb erő képviselői, talán megadják nekik az újrakezdés lehetőségét. Ráadásul ez a hit a harminc éves Simonban is megvan, csak megtartja magának. És úgy számolja, húsz év után bármikor bekövetkezhet, hogy megjönnek az idegenek, és elviszik őket valami jobb helyre. Úgyhogy addig is ápolja a húgát, eteti, fürdeti, tisztába teszi, és - ami azért már bizarr - a születésnapjain felfogad egy-egy férfiprostit a magatehetetlen nőnek. (Közben meg gabonaköröket tapos a szomszéd búzájába.) De amúgy kétszemélyes világ az övék, csak egy kilencéves kislány az, aki némileg beférkőzik, de még őt sem fogadja szívesen.
Pláne, mikor a kiscsaj, Zoe tanúja lesz egy gyilkosság következményének, elvégre az nem lehet, hogy mindjárt jönnek az égi istenek, és erre Simontól csak úgy egy elvegye a húgát valami akadékoskodó a szociális osztályról. Jó lesz ő disznótápnak, elvégre a Blöff óta tudjuk, hogy hullákat eltüntetni disznókkal feletetés által a leghatékonyabb, még egy gyámügyes esetében is. De aztán a rendőröknek már nem sok dolguk akad a testvérpárral, ők a maguk módján találnak valamiféle megválást.
És bár valójában az egész film letaglózóan nyomasztó, de az utolsó negyed óráért érdemes megnézni, csak hogy értelme legyen az egésznek. De meg nem írom miért, ha valaki megnézné, én el nem szúrom a katarzisát. Mert az a vége, mint valami ógörög sorstragédiának.
MG (allure.com)
A legérdekesebb amúgy az Estelle-t játszó Melanie Gaydos jelensége. Mert ő nincs elmaszkírozva, tényleg úgy néz ki, ahogy a filmben
Egyszerűen valami sajátos genetikai rendellenességgel született (utánanéztem), ektodermális diszpláziával, és néz ki úgy ahogy, de szerencsére egyáltalán nem fogyatékos, egyetemre járt, modellkedik, és őt már rég nem zavarja a kinézete. Inkább ilyen avantgarde divatikon, egy színfolt. Az mondjuk itt pont nem derült ki róla, milyen színésznő, mert a film kilencven százalékában egy nem beszélő, csaknem katatón nyomorékot alakított. Jól, írnám ha ezt nem érezném már kissé sértőnek. De az utolsú tíz-tizenöt percben már tényleg nagyon erős a jelenléte.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése