Ma van Bon Scott (avagy Ronald Belford Scott) halálának évfordulója, aki idén lenne nyolcvan éves, ehhez képest pont 46 éve halottként ünnepli a születésnapjait.
Ha valakinek nincs meg, ő volt az AC/DC eredeti énekese, egy nettó zseni, és mint számos hozzá hasonló arc, mindenféle szerekkel élő hullazsák-várományos. Ehhez képest több, mint 33 évig húzta, miközben mondjuk Sid Vicious a Sex Pistolsból a huszonkettőt se várta meg, igaz ő heroint tolt, Ronald meg főleg piát.
Úgyhogy nem sokan lepődtek meg, mikor a valahol dél-Londonban parkoló autójában találták meg a hullája holttestét, immár tetemként, és bár eleinte drogtúladagolásra gondoltak, mint halálokra, de később kiderült, hogy az is volt. Amennyiben a whisky meg a gin keménydrog, és hát az, legfeljebb legális, így nem kellett letartóztatni a dílerét a közeli kisbolt eladójának személyében.
Mostanában hajlamos vagyok azt gondolni, hogy például az Iron Maiden akkor volt a legjobb, mikor még Paul DiAnno volt az énekes (vagyis az első két lemezen), a Metallica a fekete album előtt volt a csúcson (főleg az első két lemezen), a Queen meg az első két lemezével rakott le akkora teljesítményt, amire aztán csak az utolsóval volt újra képes.
Az Acé/Per/Décé esetében azonban atipikus módon a harmadik lemez (Dirty Deeds Done Dirt Cheap) a legjobb, azon is Bon Scott énekel, mint még másik hat albumon. De az a harmadik, az mestermű.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése