Ez a tömör életfilozófiája Johan Grande-nak, akit mindenki utál. Legalább is ez a vonatkozó, 2022-es norvég dramedy címe: Mindenki utálja Johant
Johan magának való figura a messzi északon, hobbija a robbantás, ami egyúttal családi hagyomány is, a Grande família tagjai sok nemzedék óta űzik az ipari/műszaki robbantások kreatív szakmáját, a főhős szülei például a világháború alatt hidakat robbantottak, hogy akadályozzák a németek előrenyomulását. Aztán egy tengeri akna hatástalanítása közben egészen kis darabokra robbannak. Fel meg szét.
Innentől ugyebár nyilvánvaló, hogy a fiuknak is ez lesz a mániája, hiszen mindenki úgy van vele, hogy azzal szeret a legjobban foglalkozni, amiben látta a szüleit meghalni. Na jó, talán nem, de ez egy kissé kitekert fekete komédia, nem cinikus, csak felettébb ironikus, és igen szerethető, bár néhol érthetetlen. Mert nem vagyok norvég, nem szeretek robbantgatni (mondjuk lehet hogy tetszene, csak sose próbáltam), és bár biztos vannak akik utálnak, de korántsem mindenki. Eleve rengeteg ember van, aki nem is ismer, nincs mit utálnia bennem, így ha lenne komolyabb önismeretem, én utálhatnám magamat helyettük, de nincs.
Johant viszont különösen sokan utálják azután, hogy egy romantikus estén az életfogytig tolószékbe robbantja a kis híján barátnőjét, akivel így sok évvel később is elég problémás összejönnie. Pedig egy darabig Amerikában robbant fel dolgokat, amiket a jenkik lusták simán csak lebontani. Mikor azonban hazatér a szigetére, valahol 1974-ben, még mindig utálja mindenki, hiszen egy kis belterjes közösségben arra is pontosan emlékeznek, ha húsz évvel azelőtt véletlenül megittad valaki sörét a kocsmában. És gyűlölnek érte.
Igazából ez a film lehetne egy súlyos dráma, a hideg és kemény Észak mogorván erőszakos lakóinak többgenerációs sérelmei mentén, de sötét vígjátékként sokkal jobban működik. És hát egy különc köré mindig könnyű ilyesmit építeni, még fogyatékosnak sem kell lennie az illetőnek, mint szerencsétlen Forrest Gump-nak, aki inkább elszenvedi, mint érti a világot, bár azt főleg viccesen.
Nos, Johann még alakítani is tudná a sorsát, sőt akarja is, csak ezt a környezete nemigen hagyja neki, de ebből inkább valami groteszk születik, mint valami tragikus.
Van itt például templomi vakrandi (mert elvárás a szaporodás, amíg még megy), ahol meg ott van Solvor, a robbantott barátnő, akinek viszont nem megy. Így aztán Johan beszerez egy vietnámi barátnőt. Jó, hát közel húsz évvel később, és lényegében tévedésből, meg ideiglenesen, azt meg nem tudni, addig mit csinált, biztos robbantott sokat és elmélyülten. Később a szemét postást is, persze véletlenül, és ez még csak néhány bonyadalom. Viszont mondjuk pár évtizednyi börtönnel rögtön nagyokat lehet ugrani az időben, ami dramaturgiailag hasznos egy komplett életút filmesítésénél, mert szűk másfél óra az egész.
De így megy ez.
A Mindenki utálja Johant nálam egyértelműen tízből tízes film. Egyrészt mert eredeti, szerethetők a karakterek, a cselekmény egy percre sem ül le, elképesztenek a tájak, meg hát telitalálat a zenéje. (Nekem valami jobbára indokolatlan Transpotting-hangulatom lett tőle, elvégre az is egy keserédes dráma, felemás befejezéssel.)
Mindjárt meg is nézem még egyszer. Mert szép, és ezt egy filmről nem szoktam leírni, nem vagyok én Nőklapja, ezo-rovatom sincs, meg stílustanácsaim se vannak...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése