A Segítség! (eredetiben: Send Help, pedig pont segítséget nemigen küld senki) egy furcsa thriller-horror, mert ilyen filmen ennyit még nem röhögtem. Most vagy az van, hogy végleg kifordult a humorérzékem, vagy ez már a rendező, Sam Raimi szándéka szerint is ilyen, gondolom az utóbbi, elvégre a baginacsán és hasonlókon nem tudok röhögni, vagyis a humorom még okés.
Van ebben a filmben egy irodai patkány, Linda (Rachel McAdams) meg a nepo-baby, tenyérbemászó főnöke, Bradley (Dylan O'Brien ), aki a rossz értelemben patkányabb nála. A csaj valami Nagy Gonosz Cégnél afféle stratégiai elemző, vagy mi, a főnök meg az előző nagyfőnök fia, és nagyjából ebből áll az összes teljesítménye is. Viszont ő, meg a Linda helyett főnöknek kinevezett haverja folyton megalázzák a nőt, aki, miután a magángépük egy lakatlan(nak gondolt) szigeten lezuhan, végre kezébe veszi a sorsát. Meg a fasziét, mert csak ketten élték túl az egészet, utóbbi ráadásul sebesült is, miközben Linda titokban profi túlélő. (Na jó, nem annyira titokban, anno jelentkezett Survivor című izébe is.)
Úgyhogy a kettejük közti hatalmi dinamika csinál egy nagy hátraarcot (tényleg, lehet kicsit is?), nem is egyszer, de alapvetően a csaj lesz az új főnök. Időnként persze megpróbálják megmérgezni egymást, plusz van még szikláról lelökött barátnő, meghalni hagyott egykori férj, meg golfütővel agyonverés, csak hogy lehetőleg McAdams művésznő minél többször lehessen fülig véres. A természetes szépség ugyebár, ha már eleve nem félt egy kicsit tolakodó, de kisebbrendűségi érzéssel küzdő tramplit játszani.
Ilyen volt, ilyen lett...
A humorfaktor meg abból jön, hogy szigeten Linda mintha kezdene belezúgni Bradley-be, ez persze afféle Héja-nász az avaron (írta Ady Endre verse), aki viszont, miután felépül kissé a sérüléséből, kezdi úgy érezni, hogy akkor most már ő a sziget helytartója, újra ő ül a kapitányi székben. És kapja is a leckéket a nőtől, hogy itt mennyire mások a szabályok, mint otthon, az irodaház sokadik emeletének biztonságában. Ahol Linda lóg ki a maga topis megjelenésével az öltönyös yuppie-k céges világából, de itt meg a pasi nem menne semmire a jól szabott Armanijával. Viszont a csaj simán eljátssza, hogy kiheréli a polipméreggel lezsibbasztott fickót, pont mint a Cukorfalat című műegészben Ellen Page a pedofotóst. Hát igen, van humora mindkettőnek, nagyon fekete humora, de van.
Hogy aztán ez az egész miről akar szólni, a személyközi dominancia-küzdelmeken túl, azt tudja fene, úgyhogy főleg azokról. Meg hogy senki sem fekete-fehér, itt például a végére már szinte sajnálja az ember a főgenya senkiházit, és semmiképp nem futna össze Lindával, egy napfényes sikátorban sem.
Én mondjuk pont erre a kimenetelre számítottam, mert egy középhaladó mizantróp lennék, így nem lepett meg, hogy csajból a végére egy igazi golfklubos rohadék lesz (ha már amúgy is átment pszichopatába), Bradley-ből meg pépes állagúra vert hulla, utóbbinak addigra amúgy se maradt már lelke. Miként - zsák a foltjának igenis kivájja a szemét alapon - Linda is megszabadul a sajátjától, a világ pedig csak megvonja a vállát, hogy ja, így megy ez.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése