David Bowie

Mindig is akartam írni egy posztot, aminek az a címe, hogy  "David Bowie", mert Bowie annyira menő (igen tudom: szexi, fenszi és kúl), igazából nem is értem, hogy lehet hogy egyetlen egyház sem avatta még szentté, pedig  a Repülő Spagettiszörny felekezettől minimum elvártam volna.

Viszont az ötnapos antibiotikum-kúra eléggé kifektetett, úgyhogy ennyire telik, enjoy!

Már megint itt van a xerelem...

Közeleg a valentin-nap, ami kábé annyira ünnep mint a nemzetközi nőnap  vagy szálkásszőrű hódok világnapja, vagyis semennyire, csak ilyenkor is muszáj virágot venni, meg el lehet menni moziba, ahol sok pénzért még sötét is van, mintha annyiért nem telne világításra. A valentin-nap valami furcsa okból mindig Bálint napjára esik, úgyhogy nem árt óvakodni február idusától, különben lesz nekünk teisfiam brútusz, avagy a kínzó szerelmi szenvedély egyszer csak piros plüsszívekké és gálánsan túlárazott kakaós tejbevonó-masszává transzformálódik, jeles napilag. Hollywood találkozása a tortadíszítőkkel a boncasztalon.

Még szerencse erre az alkalomra nincsenek hazai néphagyományok (legfeljebb ha hideg, száraz idő van, berúg majd sok legény, mert jó termés várható), már amennyiben a vicces cicás videók megosztását és az oravecznórai transzcendens létfilozófia posztulátumainak  falvédőre hímzését nem tekintjük annak.

Vagyis érezhető itt egy piaci rés, lehetne hagyományokat teremteni a celofános fagyasztott rózsa kényszeres vásárlásán túl is, illeszkedve a magyar hagyományok valamint néplélek ősi, tősgyökeres izéinek miafenéjéhez, organikusn persze, megfelelve a kor kihívásainak, valamint.

Locsolkodás csíki sörrel, kocsmai verekedés farsangi kolbásszal (ha ilyen nincs még, azt is ki lehet találni: kolbász babból, erőspaprikából és disznószárny-aprólékból, sok borssal), a választott lány kertkapujának késő esti lehányása (lakótelepi választottak esetén postaládába hányás, szintidőre, kollégiumban lakó választottak esetén a portás lehányása, rövidvágtával), esetleg romantikus ácsorgás a buszmegállóban, akinek előbbőbb jön meg a busza, az dönthet, hogy gumival vagy gumi nélkül etc.

Hisz a hagyományteremtésben a teremtés a fontos, mert hagyomány az ugye még nincs, a Néprajzi Lexikon meg nem segít azzal hogy megjegyzi: szent Bálint a szerelmesek mellett a lelkibetegek és az epilepsziások védőszente is, ez utóbbiakra ugyanis nehéz vállalható hagyományt teremteni, különösen mióta a kényszerzubbony, az elektrosokk valamint a frontális lobotómia valahogy kiment a divatból.

Pedig ebben a kontextusban már érthetővé válik az „őrülten szerelmes vagyok!“ kijelentés is, elődeink láthatóan értették a szélsőséges lelkiállapotok közötti összefüggéseket, és a szerelmet is afféle kúrálandó lelki nyavajának tekintették. (Na ja, hisz a házasság meg a család az gazdasági egység volt, az érzelmekre meg hideg fürdőt javasoltak, legalább is akkor, amikor egyáltalán reális alternatívának tekintették a fürdést, bármivel szemben...)

Mi már persze nem tekintjük annak, meg hát szoktunk fürdeni, időnként hideg vízben is, és nem tudtuk nem észrevenni, hogy a nyaralás közben akkor is szerelmesek maradtunk, ha aznap épp kurva hideg volt a tenger. Ha meg eleve nem voltunk azok, a vízhőfoktól nem álltunk be szerzetesnek. (Vagy igen, de nem e miatt.)

Nagyjából a romantika korától lettek fontosak az érzelmek meg a szerelem (legalább is a nyugati kultúrában, a japánok pl. még mindig Godzillára izgulnak rá), onnantól illik ünnepelni is, miközben egyáltalán nem ünnepeljük mondjuk a napfolt-tevékenységet vagy a fogszuvasodást pedig mindkettő pont olyan természetes, sőt természeti jelenség, mint a szerelem vagy az életösztön.

Mert most vagy az van, hogy a szereleseknek minden egütt töltött nap ünnep, vagy ha mégsem, a valentin-nap miért lenne az? És ebbe a „minden nap ünnep“-be sok minden belefér, a gyerekkorban Lego által kiváltott háromnapos karácsonyi eufóriától egy jól sikerült születésnapi bulin át a kínos és unalmas március 15-i iskolai ünnepély borzalmáig. Elvégre vannak ócska és semmitmondó ünnepek is, vannak meghittek és utcabál-jellegűek, felemelőek, meg olyanok, amiken csak essünk már túl.

Na, pont ez van a szerelemben is, minden nap ünnep, csak nem minegyik karácsony vagy diplomaosztó, van benne kínos húsvéti locsolkodás, beszédek hallgatása a suli tornatermében, sőt halotti tor is. 

És akkor most valentinapozzuk el az összeset?

Family First!

Trumpli elnök és rémes csapata meredek ívben fideszesedik, az elnök legutóbb egy áruházláncnak esett neki, mert nem rendelnek többet a lánya cégének ruháiból. Aszongyák, nem igazán fogynak ezek a cuccok, de a fehér házi agyhalottak átlátnak a szitán, tudják jól, hogy ezzel csak az elnök politikáját támadják, hisz egy elnöki politika mindig a leggyengébb és egyben legérzékenyebb ponton támadható, azaz a blézerek, kosztümök és körömcipők nemzetiztonságilag is súlyponti területén.

Trumpli bácsinak még mindig nem esett le, hogy ő hivatalosan már nem üzletember (maffiafőnök, pitiáner ügyeskedő, valóságsó-bohóc etc.) hanem egy világhatalom vezetője, az ovális iroda meg nem arra való, hogy onnan intézze a család üzleti ügyeit.

Nekünk persze itthon ismerős ez a tempó, a miniszterelnök saját lábán álló lányától (aki persze igazából a mi lábunkon áll, hiába szólunk hogy szálljon már le a tyúkszemünkről) pénztáros lőrincig. A felcsúti kisgömböcöt nagyjából három dolog érdekli: a család és a strómanok jó üzletei (de mivel nem ért az üzlethez, kénytelen közpénzzel tömni őket), a saját hatalmának szimbólumai (stadionok, limpiák, milliárdos dolgozószoba a várban) meg a hatalom édes íze, ami már önmagában kielégítő. Trumplit és kábé ezek izgatják, tojik ő a törvényhozásra, láthatóan szeretne elnöki rendeletekkel kormányozni, mint valami dél-amerikai diktátor, felhőkarcolókra és szállodákra írja ki bazi nagy betűkkel a nevét (most képzeljük el, hogy a Buckingham-palotán is lenne egy bazi nagy kivilágított felirat, hogy Windsorok, bazmeg!), meg hát itt van az Ivanka lány biznisze is ugye. Közel keleti válság, az egészségügyi rendszer válsága, klímaváltozás - ezek mind másodlagosak, ha valami buzi áruház (tényleg, milyen név már az hogy Nordstom, ez nem is rendes amerikai név, ahhoz túl halszagú) nem akar rendelni a jány kosztümjeiből, pedig remek kosztümök ezek, elnökúr is hordja őket mikor kurvákkal pisiszexel egy-egy kokainnal pörgetett moszkvai éjszakán.

Még szerencse, hogy ez az egész egy politikai támadás, így rájuk lehet küldeni a szíjájét, ami ugye egy szimpla üzleti döntésnél bonyolultabb lenne, de hogy mi a politiki azt ők mondjk meg, elvégre erre kaptak hatalmas felhatalmazást attól a hárommilióval kevesebb választótl, akik nem a Hilörire szavaztak. Így persze nem tudjuk majd meg, a Clinton-lány milyen bizniszben utazik ha egyáltalán.

(Nálunk meg a lézer jános van háborodva föl, hogy ő nem adott felhatalmazást a Heinekennek, hogy Romániában támadja a népnemzeti sört, ez lényegében ugyanaz a sztori, ő a miniszterlnökségről üzeni meg egy cégnek hogy mit csinálhat és mit nem, ráadásul külföldön. A görögök ezt a hozzáállást úgy hívták hogy hübrisz, bár miniszterünktől nem várjuk el, hogy ismerje e fogalmat. Ő valahogy megmaradt annak a sima modorú használtautó-ügynöknek, aminek mindig is mutatta magát.)

Vers mindenki másnak

„Nem állítom, hogy különösebben értenék a költészethez. Elvégre angoltanár vagyok, nem homoszexuális.“ - mondja Stephen Fry a Hugh Laurieval közös műsoruk egyik jelenetében. (Miközben Fry persze homoszexuális, állítólag be sem engedik Máltára.) Nos, én sem állítom hogy értenék a költészethez, de legalább nem is szeretem, ha meg kell neveznem a kedvenc versemet mondok valami Gregory Corso vagy Lawrence Ferlinghetti címet, de azok sem kedvencek. Van kedvenc ételem, regényeim, zenekarom, filmjeim, kávém még kedvenc ülésem is van a helyi buszokon (ez könnyű, tök egyformák), de versem az nincsen.

Nem olvasok, nem tanulok meg, pláne nem szavalok verseket, furcsa félszerzeteknek látom azokat akik igen, ez a művészeti ág (tudom, irodalmi műnem, ifjan teljes fél évig voltam magyar szakos is) engem egyszerűen elkerült, miként a balett vagy a bábszínház, a költészet a citromfagyi a pultban, de én a vaníliát szeretem meg a karamellt. Igazából már az is zavar, ha egy dráma szövege verses formában íródott, és sohasem veszem ki a könyvtárból Banánok Dezső „Barna csíkok vagyunk Isten alsóján“ című lírai önfeltárását.

Én a prózát szeretem, a vers az eleve természetellenes, mint a zsenge hónapos retek januárban amit vettem, mondjuk a kivégzőosztag előtt a való világban senki sem kezd aszklepiadészi strófákban hitet tenni a szent ügy mellet, és a szerelmi bánat is csak egész kevés emberből vált ki akut szonettírást. Arról nem is beszélve, hogy ha valaki nagyon boldog épp, akkor a boldogságtól ordítani tudna, de verset írni nem, ha mégis megpróbálja legfeljebb valami szörnyű mulatós-dalszöveg lesz belőle, ami alá már eleve halljuk a casio szintetizátor tapsolós dobgépét. Vagyis legfeljebb ordít a boldogságtól.

Talán nem véletlen hogy a boldogságról nem születtek vállalható versek, a bánatról meg ki a bánat akar olvasni? Egy rendes világban attól is ordítani tudnánk.

Ehhez képest az iskolában végig fura költők életét kellett megtanulni, ahol persze kihagyták hogy József Attila mániás-depressziós volt (csak később lett Tudományegyetem), Ady alkoholista, Byron meg egy gazdag és züllött seggfej, és még csak ez után jöttek a béna verselemzések, amiknek olyannyira semmi értelmük nem volt, hogy egy-egy dolgozatban simán írtam ilyeneket a vonatkozó vers elolvasása nélkül. (Így utólag fura is, miért akartam én akkortájt magyartanár lenni, nyilván már akkor is lusta voltam valami komoly dologgal foglalkozni.)

Az iskolai magyarórák ugyanakkor tökéletesen alkalmasak arra, hogy az ember egy életre megundorodjon a költészettől, bár nekem nem volt erre szükségem, én már az óvodai mondókáknál ellenálltam ennek a kulturális terrornak. És onnantól kezdve a költészet valami magasrendű dolognak van beállítva, nem csoda hogy elfordulnak tőle a dolgozó tömegek, a költők meg eladnak kétszáz példányt az aktuális kötetükből, és meg lehet az a jó érzésük, hogy ez most nagyon elitkultúra, hisz ami ennyire nem érdekel senkit, az már csak jó lehet.

Amivel nem azt akarom mondani hogy együnk lószart mert egymillió légy nem tévedhet, avagy a tömegízlés az igazi, csak azt, hogy én e tekintetben a tömeggel tartok. Engem nem zavar, ha egyes emberek verseket írnak, amíg ezt otthon, a négy fal között csinálják.

És ez az egész onnan jutott eszembe, hogy beleszaladtam valami rádióműsorba, ahol páran épp attól olvadoztak, hogy milyen jó volt régen a tévében (akkor még egy volt) a Vers mindenkinek című műsor, mert akkor bezzeg még adtak a kultúrára. Na ja, meg diktatúra volt. Ez a versmindenkinek amúgy gyerekkorom leggyűlöltebb tévéműsora volt (ennél jobban csak hétfői adásszünetet rühelltem), már épp kezdődött volna a Derrick vagy Columbo, esetleg az Onedin család, de előtte még meg kellett hallgatni, ahogy mondjuk Sinkovits Imre előmodoroskodik valami bágyadt marhaságot, sérelmünkre.

A kultúra az amit magamnak választok, hogy mások meg más dolgokat, az engem nem érdekel. Attól hogy bölcsész vagyok még lehet ízlésem.

Lassított személy

Harmadik napja vergődöm lázasan, de ez az első nap, hogy nem megyek be dolgozni, ennek önmagában javítania kellen a helyzetemen, de nem. Az a perverz vélekedésem, hogy jobb egészségesen részt venni a kapitalista kizsákmányolásban, mint lázasan itthon vegetálni.

Mert manapság valami belassult, kis híján növényi szinten létezem, reggel fél órámba került míg az ágytól eljutottam a fotelig és húsz perc lelki rákészülés után kerestem meg a tévé távirányítóját. (Mert csak tévézem, az olvasásra teljesen alkalmatlan vagyok, az íráshoz is, ez itt fél órája készül...) Aztán újabb fél óra után nagy erőfeszítéssel bevettem a lázcsillapítót és csekély másfél órával később már jobban is lettem, elég erőt érezve ahhoz, hogy elkészítsem a reggelim, avagy ráöntsem a tejet a kukoricapehelyre.

Így aztán a betegszabadságból csak a beteg az igaz, egyáltalán nincs az az érzésem hogy szabadságon lennék, és végre elolvashatom azt a hat könyvet amit karácsony óta halogatok, vagy kipróbálhatok néhány érdekes receptet, vagy mittomén kitalálhatok egy nagyon menő titkosírást.

Ilyesmiről szó se nem nincs, passzív-agresszív médiafogyasztásra vagyok csak alkalmas, azaz a tévén kívül a bámulok a laptopba is nagyokat, de nincs hír ami felzaklatna, generálisan kívánok a pokolba mindenkit aki mozog, lélegzik, fotoszintetizál vagy csak visszaveri a fényt, a valóság körülöttem egyetlen ragacsos masssza. A teleshop, valami sorozat, egy dokumentumfilm mind egyre megy, a takony fátyla mögül nem látok lényegi különbséget köztük, mint ahogy a hírek között is azonos súlyúnak tűnik Ápdét Norbert és a kokain vegyjele meg az hogy lesz-e olimpiaügyi népszavazás vagy államcsőd pár éven belül.

A láz összemos mindent, a dolgok egy nagy egységgé állnak össze, csak ez nem valami csillogó kristályszerkezet hanem egy gusztustalan szürkés-barnás trutymó, nem is olyan enyhe csatornaszaggal. Remélem ez nem valami megvilágosodás, mindig is szerettem volna egységben látni a világ dolgait, csak nem ilyennek, mondjuk hogy a hurrápessszimizmusom a lopakodó homloküreg-gyulladásból ered.

És még néhány megfigyelés: lehet hogy Ápdét Norbert szerint a C-vtamin a rákot is gyógyítja de nálam még placebo-hatása sincs; ágyban, párnák közt alsznak a múzsák is (no tetterő, no kreativitás); a gyógyteák csak egészségesen finomak, betegen nagyon gusztustalanok, valamint ezzel összefüggésben: ha valami rossz ízű vagy fáj, az még nem jelenti azt, hogy használ. Ami nem öl meg az nem erősebbé tesz, csak mázlista túlélővé.

Náci zombik

Letámadott a légcsőhurut, lázzal , elesettséggel, ocsmány köhögéssel, de én dolgozom (már megint ez a working class hero -dolog), mert aki helyettesíthetne szintén beteg és ő ment előbb táppénzre, szóval próbálok kitartanai, de csak módjával. Ma mondjuk egy bő órával a munkaidő vége előtt befejeztem a tennivalókat, aztán szakszerűen teáztam, elvégre (precíz marxi terminológiával) a munkavégző képességemet áruba bocsátom, de az egészségem nem. Plusz a lelkem nem a vállalatot illeti meg. És ha valaki beszól, megyek a háziorvoshoz meg betegszabadságra, örüljenek, hogy egyáltalán ott vagyok, és dolgozom, arccal a tüdőgyulladás felé.

Viszont hallottam ma valami igazán vicceset, meglepő módon a Puzsértól (ő alapból nem vicces, az a vicces, mikor magából kikelve üvölt valami nagyon mindennpi téma kapcsán), Szélsőközép a műsor címe, nincs kedvem linkelni, a jutyúbon lehet böngészni. És a ma hallgatottban épp az volt a téma, milyen könyveket lehet jól eladni, a konklúzió pedig az volt a két húzótéma a szex meg a nácik, lehetőleg a címben is benne kell lenni, és nem baj ha trágár. Ennek értelmében az ultimate könyvcím, ami már a borítóval elad valami rekord példányszámot: „Hitlert basztam!“

Majdnem ez lett a postr címe is, de magamat is meglepve vagyok annyira prűd, hogy a baszást nem írom bele a címbe, a náci zombik viszont egy remek (asszem norvég) film, amolyan horror paródia, és hát a szex mellett a zombi-vámpír vonal tud még figyelmet kelteni, főleg náci kontextusban.

index.hu

No meg a zombiság mint olyan a mai napom alapélménye volt, bár úgy rémlik nem ettem agyat, vagy legalább is nem szó szerinti értelemben.

Hungary second!

Mióta a hülye amerikaiak elnököt csináltak a trumpli bácsiból az egész világ a trumpli kreténségeivel van tele. Dzsordzs Dáböljúnál azt hittük ennél szerencsétlenebbül hülye elnöke már nem lehet az usákoknak, erre jön ez a trumpliskodás, két hete elnök, de már többszörösen csinált bohócot magából, röhögnénk is rajta, ha nem az ő keze lenne az atomrakéták indítógombját, plusz nem hirdetne fegyverkezést és egyáltalán, nem lenne ekkora faszfej. (És arra most ki sem térek, hogy az itthoni imádói is micsoda sötét alakok, ma már ittam kávét, a vérnyomásom rendeben ven.)

Azt viszont jól érzik szerte a világ glóbusztekéjén, hogy alapvetően és egyelőre mégis csak röhögni érdemes rajta, egyfelől mert a wannabe diktátorok azt tűrik a legrosszabbul ha nevetségessé teszik őket, másfelől meg mi legalább jól szórakozunk.

A hvg.hu-n talátam ezt a remek holland videót, kora reggel óta röhögök rajta, úgyhogy nyilván nem tudom kihagyni:

A legszebb benne az, hogy milyen remeül parodizálja ennek az egyujjas agyúnak a stílusát, a trumpli az tényleg a tőmondatok meg a misztikus hatszázas szókincs embere, valahol a hetvenes évek elején be kellett volna szállnia a Black Sabbath-ba (amúgy Ozzyval egy korosztály, hasonlóan kifinomultak és mindkettejüknek volt már saját valóságsója), és ma kopaszodó egykori rockerek másolnák a frizuráját, meg bőrdzsekit talán tudna hordani, ha a már az öltönnyel szemben alulmaradt.

Amúgy a szövege is olyan mint valami részeg hülyegyerekeknek szóló , őszinte és kőkemény rock, egy alternatív világban trupli bá ma kiöregedett rocksztár lenne. Esetleg westernhős, de az inkább mégsem, mert egy westernszínészből ugye lehetett elnök, szóval nem biztos hogy azzal jobban jártunk volna.

Viszont olvastam valahol, hogy a tolmácsoknak kész rémálom trumplit fordítani, mert a szó szerinti fordítás megmutatja mekkora tapló (attól meg a diplomáciában inkább eltartják a kisujjukat), ráadásul a mondatai között nem feltétlen van kapcsolat, ő egy elnöki fogadáson is úgy beszél mintha valami beltenyésztett redneck kisvárosba uszítana épp, gondolom máshogy nem tud.

És persze remekül parodizálható az „America first!“ szlogen is, számos ország jelentkezett már be hogy oké, de hadd legyünk mi a második, elvégre az ezüst is szépen csillog, persze nem olyan szépen mint a hamis gyémánt.

Jelentkezhetnénk mi is, elvégre a mi miniszterelnökünk nyelve előbb volt a trumpli alfelében mint bárki másé a kontinensen, nálunk nics ilyen menő pónifarm mint a hollandoknál, de viszont tényleg a mi nyelvünkben vannak a legjobb szavak és a többi nyelvek tévednek, beleértve a hollandot is.

Valmint nekünk van a legmenőbb londoni parlamentünk Anglián kívül, mi félünk a legjobbaan azoktól akik nem is akarak ide bevándorolni és nálunk van a világ legrövidebb bicikliútja:

kerekagy.blog.hu

Valamint az érzéketlen románokkal meg szlovákokkal szemben nekünk még fáj Trianon (bár  a trumpli szerint az valami sütemény a puhapöcsű európaiaknak), úgyhogy a „Make Hungary great again!“ jelszóra nálunk árpádsávos tömegek indulnának meg a Zöld Sasok Borbár és Pénteken Ketrecharc nevű vendéglátóipari egységbe, hogy ott hősies hazafisággal igyák le magukat a trupli elnökúr egészségére Igaz Icsí Kisörrel, amibe már a pónifarmos hollandok sem köthetnek bele, akkor sem ha ők óceánt építettek maguk és Mehikó közé.

(Egyébként az Igazi Szittya Fos nevű népben-nemzetben gondolkodó nutella kakaókrém fejlesztése a tervek szerint halad. Már vettem kakóport, csak még tüsszögök tőle és egyáltalán nem kenhető...)

Tegnaplév

Ma mindenféle portálokon megemlékeztek arról hogy pont öt éve állt le végleg a Malév, uralkodó a kesernyés nosztalgia, igazából csak a fapadosinfo szedte össze korrektül, hogy miért is jó, hogy végre hagyták kivérezni ezt a pazarló mammutot, ami valahol tíz és húszmilliárd között fájt az adófizetőknek. Avagy ennyibe került, hogy legyen „nemzeti“ légitársaság (azért az idézőjel, mert ilyen nincs is, hogy nemzeti légitársaság, olyan van hogy „flag carrier“, de azt csak itt Észak-Balkánon fordítják nemzetinek).

És persze tényleg kiderült, hogy a Malév már rövid távon sem hiányzik igazából senkinek több helyre és olcsóbban lehet repülni mióta nincs, a gépei festése kétségtelenül decenseb volt mint a wizzair Hasfájós Barbie-stílusa, de ha valakinek ez hiányzik nézzen Lufthansa gépeket kicsit hunyorítva, majdnem olyan és ingyen van. 

Egy ilyen malévnak amúgy is kábé annyi értelme van mint egy repülőgép-anyahajónak a Balatonon, jól mutat a képeslapokon, meg mutatja hogy nekünk erre is telik, bár  Balatonban nem sok víz maradna mellette. (Másik ilyen zseniális ötletem - asszem már emlegettem - a teljes vasútvonalak hosszában húzódó vonatok. Nem kellenének mozdonyok, nem kopna a sín,  olcsóbb lehetne a jegy, az utas meg szépen felszáll mondjuk Kaposváron a vonatra és előremegy Dombóvárig. Mindezt kedvezményes jegyárért, plusz a testmozgás is egészséges.)

Meg amúgy is utálok repülni, csak időspórolásra kell néha, de ahova nem sokkal hosszabban és kényelmesebben el lehet jutni, oda inkább nem. És persze a fapados repülés majdnem a legkényelmetlenebb, csak az a rosszabb nála, mikor valaki más lábán állok a buszon, miközben az én lábamon is áll valaki, de ha a ryanair megcsinálhatta volna az állóhelyes ötletét, behozhatták volna a repülésbe is a négyeshatos villamos életérzését. (Régen persze ez is jobb volt, csini sztyuárdeszek hozták a pezsgőt kaviáros homárral, csak épp megfizetni nem lehetett, ma meg kibírhatóak az árak, csak bírni kell a szomjúságot, mert a reptéren és pláne a fedélzeten egy nettó átlagbért kérnek egy féldecis kóláért meg egy szégyenletes szendvicsért, mégsincs luxusérzetünk. Ennyi erővel papírpénzzel is törölhetnénk feneket, az otthoni vécében legalább nincs légörvény, vagy nem úgy.) 

És hát a malévozás sem volt más mint pénzzel fenéktörlés, káeurópai dubajozás, úgy mulattunk mi magyar prolik, hogy milliárdokat adtunk össze arra, hogy repülhessenek mások azzal a céggel, amivel mi sosem (jó, én gyerekkoromban egyszer oda-vissza), mi már akkor fapadossal jártunk mikor még volt Malév. Vagy vonattal, csak ott sokat kellett menni az első kocsiig...

Sörfesztivál

Most már kormányzati szinten megy a bullshit a Zigazi Csikisör nevű izé miatt, ami máris a nemzeti emlékezet, a székely történelmi identitás meg a helyi kiafaszagyerek-bajnokság kulcsmomentuma, zigazi csikisör nélkül a magyarság mint olyan nemzetkarakterológiája  értelmezhetetlen, azonosságtudata zavaros, golyói megerszkedettek.

Nem rossz egy sörmárkától amit már majdnem három éve gyártanak, e tekintetben méltó párja a szintén pár éve létező székely zászlónak, amit az átlagosan (azaz alul-) művelt fideszkádéenpések valamiféle történelmi ereklyeként tisztelnek, igaz ötévesen még én is azt hittem a banáncímkékről, hogy azok országok címerei ahol banánt gyártanak. (Az elképzelhetetlen volt, hogy egy olyan jól tervezett dolog mint a banán, csak úgy valami fán teremjen.) Persze biztos Soros György a hibás, vagy ez esetben a gonosz ikertestvére Sörös Gyorgy...

sortesztek.blogspot.hu

Így aztán a szellemileg ötéveseknek valami olcsó sör lesz a történelmi hányattatások szimbóleuma avagy origója (attól függ melyikkel értelmesebb a mondat), amit a gonosz multi el akar taposni mert csak úgy, persze az ilyen szimbóleumos felhorgadásra mindig van lehetőség: a rosszabikosok például állítólag fordítva eszik a spagettit, mert az olaszok ellopták a nemzeti színeinket, de fordítva már jó a sorrend, a kádéenpések meg Slayert hallgatnak visszafelé, állítólag így már rejtett bibliai üzenetek vannak rajta állítólag. 

Ez a visszafelé módszer itt is működhet, nemzeti radikálisok hányjanak naponta többször Heinekent (ez lenne az ivás inverze), nem nehéz amúgy, elég ránézniük a címkén a vörös csillagra, majd ha már elfogy a pénzük és kikészülnek a sok okádástól, nagy nyugalommal rogyhatnak a kanapéra (mint a Brian életében a Júdeai Nemzeti Front öngyilkos kommandója, miután hasbaszúrták magukat): most megmutattuk nekik!

Ha lesz egy kis tőkém, azonnal beindítom az Igazi Szittya Fos kakaókrém gyátrását, csomagolása mint a nutelláé, ize mint a fos, de hát a névben is jelzett alapanyagból sokkal többet nem lehet kihozni, drágábbra meg nem költünk majd. Aztán ha beperel a Ferrero meg Kula Bá a szauszparkból, az lesz az igazi ingyenreklám. Népnemzeti alapon!

Csömörből vödörbe

Csömört (nem az érzést, a települést) ma kétszer is több órára gyakorlatilag lezárják Vlagyimir Diktátorovics Undorodov elnök elvtárs látogatása alkalmából. Elvégre elnök elvtárs konvojosan elhajt a település mellett, és félő hogy a csömöriek csömörükben még taktikai atomfegyvert vetnének be ellene, esetleg túszul ejtenék ő cári személyét és csak egy atommeghajtású stadionért adnák vissza, pontosabban azért hogy olyat náluk ne építsenek az oroszok. Hitelből, világból de stádiumból sem.

Értem én hogy biztonság meg mifene, nyilván Trump esetében is lezárnának minden környékbeli zsákfalut (nehogy megharapja a helyieket), de lehetne ezt úgy is csinálni, hogy nem hívunk meg ide minden cinikus despotát, ha a felcsúti térdre esve le akarja ápolni valamelyiket, folyamodjon alázatosan audienciáért, és kényeztesse őket otthon Moszkvában vagy Washingtonban.

Vagy ha már elnökúr elvtársat mégis ide eszi a fene, dobják le ejtőernyővel a Kossuth térre, aztán lőjék ki onnan hazafelé, a csömörieket biztos kevésbé zavarná a légtérzár annál, hogy egy darabig se autóval se gyalog, se ki se be. Ez az ejtőernyőzés meg nyilván olyan lenne mint a Csinibabában a kretén úttörő, elnökúr elvtárs is lehetne rövidnagrában meg piros nyakkendőben, hülyén dobolna és azt kiabálná, hogy „pajtások, meghoztam a direktívákat!“ 

Elvégre igazából ezért jön, nem?

Mind the gap!

Még mindig nagyon megy az olimpiai topic a médiában, a postán sorbanállók között valamint a 23-as buszon (egy elitista állat vagyok, a néplélek számomra leginkább a 23-as buszon tárul fel, bontakozik ki), most persze leginkább a lehetséges népszavazás okán. Mellékes, de jellemző az a momentum, ahogy a népek megtárgyalják, elmenjenek-e szavazni, mert nem nyilván nem tudják, hogy budapesti népszavazás lesz, ha lesz egyáltalán, bár igazából mindegy is, úgysem mennének el. És lássuk be egy máshol meg sem rendezett népszavazásra a legkönyebb nem elmenni, de egy máshol megrendezettet sem nehéz kihagyni, így a 23-as népének mondhatni házhoz jön a komfortérzet, nem akarják megtenni, amit amúgy sem lehet.

Nekem viszont eszembe jutott egy szempont, amit eddig valahogy senki sem hangsúlyozott (azt nem mondom, hogy fel sem merült, mert biztos igen, csak nem ezt súlytotta a hang), nevezetesen hogy pár év alatt, koncentráltan fejlesztenénk ezermilliárdokért az ország amúgy legfejlettebb régióját. Így is elég baj az, hogy az ország vízfejű (na ja, egy háromszor ekkora fővárosának készült Budapest, ami persze akkor még kisebb is volt a mostaninál), és persze máshol is van ez így, nagyjából minden ötödik svéd is Stockholmban lakik, de ettől ez még nem normális.

Biztos remek lesz az új stadionok mellé két új Duna-híd meg ötös metró (mondjuk addigra az lesz a négyes, mert a hármas  eltűnik - összedől, leég, aztán süllyed el), de közben nekem meg Kaposvárról jóval tovább tart Pestig a vonatút, mint onnan Londonig a repülés, autópálát meg felénk leginkább a tévében látni, és akkor ott van Borsod meg a Nyírség, csupa depressziós térség. 

Vagyis a limpiázás (az O- meg a Para-) az olyan, mintha  külön pénzekkel segítenénk a gazdagokat mert ők a rászorulók, őket nyomasztja a vagyonnal járó gond meg felelőség, a szegények meg úgyis megoldják valahogy, hisz lám, eddig sem haltak éhen, csak néha egy kicsit. (Tényleg, lehetne valami komoly intézményrendszer a gazdagok támogatására: luxusfüggőségben szenvedők ellátóközpontjai, Svájci szanatóriumi beutalók, Bentley betegszállító autók, és akkor majd lesz mit mutogatni, ha az egészségügy sikereiről kell beszámolni a magyaridőknek.)

Igazából egy ekkora országban nem lehetnének ilyen ordító területi különbségek, simán kiegyensúlyozottabbnak kellene lennie a gazdasági, kulturális, szociális infrastruktúrának, viszont egy olimpiarendezés még tovább mélyítené a szakadékot a közmunkán tengődő borsodi falu meg a főváros és környéke között. Odáig tehát stimmel a dolog, hogy a faluval kellene valamit kezdeni, de „a“ falu az nem az olimpiai.

Bp. 1916 - egykor.hu

Huhh, ez elég komolyra sikeredett, de majd ha ma este is seggre esem a buszmegállóban, fájdalmam majd megint humorba oldja a történelem, egy rendes forró fürdő után mindenképp.