Közeleg a valentin-nap, ami kábé annyira ünnep mint a nemzetközi nőnap vagy szálkásszőrű hódok világnapja, vagyis semennyire, csak ilyenkor is muszáj virágot venni, meg el lehet menni moziba, ahol sok pénzért még sötét is van, mintha annyiért nem telne világításra. A valentin-nap valami furcsa okból mindig Bálint napjára esik, úgyhogy nem árt óvakodni február idusától, különben lesz nekünk teisfiam brútusz, avagy a kínzó szerelmi szenvedély egyszer csak piros plüsszívekké és gálánsan túlárazott kakaós tejbevonó-masszává transzformálódik, jeles napilag. Hollywood találkozása a tortadíszítőkkel a boncasztalon.
Még szerencse erre az alkalomra nincsenek hazai néphagyományok (legfeljebb ha hideg, száraz idő van, berúg majd sok legény, mert jó termés várható), már amennyiben a vicces cicás videók megosztását és az oravecznórai transzcendens létfilozófia posztulátumainak falvédőre hímzését nem tekintjük annak.
Vagyis érezhető itt egy piaci rés, lehetne hagyományokat teremteni a celofános fagyasztott rózsa kényszeres vásárlásán túl is, illeszkedve a magyar hagyományok valamint néplélek ősi, tősgyökeres izéinek miafenéjéhez, organikusn persze, megfelelve a kor kihívásainak, valamint.
Locsolkodás csíki sörrel, kocsmai verekedés farsangi kolbásszal (ha ilyen nincs még, azt is ki lehet találni: kolbász babból, erőspaprikából és disznószárny-aprólékból, sok borssal), a választott lány kertkapujának késő esti lehányása (lakótelepi választottak esetén postaládába hányás, szintidőre, kollégiumban lakó választottak esetén a portás lehányása, rövidvágtával), esetleg romantikus ácsorgás a buszmegállóban, akinek előbbőbb jön meg a busza, az dönthet, hogy gumival vagy gumi nélkül etc.
Hisz a hagyományteremtésben a teremtés a fontos, mert hagyomány az ugye még nincs, a Néprajzi Lexikon meg nem segít azzal hogy megjegyzi: szent Bálint a szerelmesek mellett a lelkibetegek és az epilepsziások védőszente is, ez utóbbiakra ugyanis nehéz vállalható hagyományt teremteni, különösen mióta a kényszerzubbony, az elektrosokk valamint a frontális lobotómia valahogy kiment a divatból.
Pedig ebben a kontextusban már érthetővé válik az „őrülten szerelmes vagyok!“ kijelentés is, elődeink láthatóan értették a szélsőséges lelkiállapotok közötti összefüggéseket, és a szerelmet is afféle kúrálandó lelki nyavajának tekintették. (Na ja, hisz a házasság meg a család az gazdasági egység volt, az érzelmekre meg hideg fürdőt javasoltak, legalább is akkor, amikor egyáltalán reális alternatívának tekintették a fürdést, bármivel szemben...)
Mi már persze nem tekintjük annak, meg hát szoktunk fürdeni, időnként hideg vízben is, és nem tudtuk nem észrevenni, hogy a nyaralás közben akkor is szerelmesek maradtunk, ha aznap épp kurva hideg volt a tenger. Ha meg eleve nem voltunk azok, a vízhőfoktól nem álltunk be szerzetesnek. (Vagy igen, de nem e miatt.)
Nagyjából a romantika korától lettek fontosak az érzelmek meg a szerelem (legalább is a nyugati kultúrában, a japánok pl. még mindig Godzillára izgulnak rá), onnantól illik ünnepelni is, miközben egyáltalán nem ünnepeljük mondjuk a napfolt-tevékenységet vagy a fogszuvasodást pedig mindkettő pont olyan természetes, sőt természeti jelenség, mint a szerelem vagy az életösztön.
Mert most vagy az van, hogy a szereleseknek minden egütt töltött nap ünnep, vagy ha mégsem, a valentin-nap miért lenne az? És ebbe a „minden nap ünnep“-be sok minden belefér, a gyerekkorban Lego által kiváltott háromnapos karácsonyi eufóriától egy jól sikerült születésnapi bulin át a kínos és unalmas március 15-i iskolai ünnepély borzalmáig. Elvégre vannak ócska és semmitmondó ünnepek is, vannak meghittek és utcabál-jellegűek, felemelőek, meg olyanok, amiken csak essünk már túl.
Na, pont ez van a szerelemben is, minden nap ünnep, csak nem minegyik karácsony vagy diplomaosztó, van benne kínos húsvéti locsolkodás, beszédek hallgatása a suli tornatermében, sőt halotti tor is.
És akkor most valentinapozzuk el az összeset?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése