„Nem állítom, hogy különösebben értenék a költészethez. Elvégre angoltanár vagyok, nem homoszexuális.“ - mondja Stephen Fry a Hugh Laurieval közös műsoruk egyik jelenetében. (Miközben Fry persze homoszexuális, állítólag be sem engedik Máltára.) Nos, én sem állítom hogy értenék a költészethez, de legalább nem is szeretem, ha meg kell neveznem a kedvenc versemet mondok valami Gregory Corso vagy Lawrence Ferlinghetti címet, de azok sem kedvencek. Van kedvenc ételem, regényeim, zenekarom, filmjeim, kávém még kedvenc ülésem is van a helyi buszokon (ez könnyű, tök egyformák), de versem az nincsen.
Nem olvasok, nem tanulok meg, pláne nem szavalok verseket, furcsa félszerzeteknek látom azokat akik igen, ez a művészeti ág (tudom, irodalmi műnem, ifjan teljes fél évig voltam magyar szakos is) engem egyszerűen elkerült, miként a balett vagy a bábszínház, a költészet a citromfagyi a pultban, de én a vaníliát szeretem meg a karamellt. Igazából már az is zavar, ha egy dráma szövege verses formában íródott, és sohasem veszem ki a könyvtárból Banánok Dezső „Barna csíkok vagyunk Isten alsóján“ című lírai önfeltárását.
Én a prózát szeretem, a vers az eleve természetellenes, mint a zsenge hónapos retek januárban amit vettem, mondjuk a kivégzőosztag előtt a való világban senki sem kezd aszklepiadészi strófákban hitet tenni a szent ügy mellet, és a szerelmi bánat is csak egész kevés emberből vált ki akut szonettírást. Arról nem is beszélve, hogy ha valaki nagyon boldog épp, akkor a boldogságtól ordítani tudna, de verset írni nem, ha mégis megpróbálja legfeljebb valami szörnyű mulatós-dalszöveg lesz belőle, ami alá már eleve halljuk a casio szintetizátor tapsolós dobgépét. Vagyis legfeljebb ordít a boldogságtól.
Talán nem véletlen hogy a boldogságról nem születtek vállalható versek, a bánatról meg ki a bánat akar olvasni? Egy rendes világban attól is ordítani tudnánk.
Ehhez képest az iskolában végig fura költők életét kellett megtanulni, ahol persze kihagyták hogy József Attila mániás-depressziós volt (csak később lett Tudományegyetem), Ady alkoholista, Byron meg egy gazdag és züllött seggfej, és még csak ez után jöttek a béna verselemzések, amiknek olyannyira semmi értelmük nem volt, hogy egy-egy dolgozatban simán írtam ilyeneket a vonatkozó vers elolvasása nélkül. (Így utólag fura is, miért akartam én akkortájt magyartanár lenni, nyilván már akkor is lusta voltam valami komoly dologgal foglalkozni.)
Az iskolai magyarórák ugyanakkor tökéletesen alkalmasak arra, hogy az ember egy életre megundorodjon a költészettől, bár nekem nem volt erre szükségem, én már az óvodai mondókáknál ellenálltam ennek a kulturális terrornak. És onnantól kezdve a költészet valami magasrendű dolognak van beállítva, nem csoda hogy elfordulnak tőle a dolgozó tömegek, a költők meg eladnak kétszáz példányt az aktuális kötetükből, és meg lehet az a jó érzésük, hogy ez most nagyon elitkultúra, hisz ami ennyire nem érdekel senkit, az már csak jó lehet.
Amivel nem azt akarom mondani hogy együnk lószart mert egymillió légy nem tévedhet, avagy a tömegízlés az igazi, csak azt, hogy én e tekintetben a tömeggel tartok. Engem nem zavar, ha egyes emberek verseket írnak, amíg ezt otthon, a négy fal között csinálják.
És ez az egész onnan jutott eszembe, hogy beleszaladtam valami rádióműsorba, ahol páran épp attól olvadoztak, hogy milyen jó volt régen a tévében (akkor még egy volt) a Vers mindenkinek című műsor, mert akkor bezzeg még adtak a kultúrára. Na ja, meg diktatúra volt. Ez a versmindenkinek amúgy gyerekkorom leggyűlöltebb tévéműsora volt (ennél jobban csak hétfői adásszünetet rühelltem), már épp kezdődött volna a Derrick vagy Columbo, esetleg az Onedin család, de előtte még meg kellett hallgatni, ahogy mondjuk Sinkovits Imre előmodoroskodik valami bágyadt marhaságot, sérelmünkre.
A kultúra az amit magamnak választok, hogy mások meg más dolgokat, az engem nem érdekel. Attól hogy bölcsész vagyok még lehet ízlésem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése