Nulla hulla

A globális felmelegedéstől lokálisan olvadnak ki a hullák a Csomolungmán, amit magyarul Mount Everestnek hívunk. Az elmúlt években elhalálozott hegmászók holttesteit lehozták a hegyről, de a régebbi testek mostanság olvadnak ki a gleccserekből, főleg a kínai oldalon, ezért most próbálják eltakarítani őket, még az idei mászószezon kezdete előtt. Nulla hulla a cél, vagy legalább is nulla látható hulla, elvégre ha valaki kurva sok pénzért elmegy odáig, hogy felmásszon, akkor ne jöjjön már szembe Joe 1973-ból, mirelit állapotban, egy gleccserbe fagyva fekve. Már ha fekve lehet egyáltalán szembe jönni.

Nade. Sosem értettem miért megy fel valaki egyáltalán egy hegyre, mikor lent sokkal kellemesebb, ráadásul mikor felér az ember, körbenéz, és látja, hogy nem sok látnivaló van, aztán jöhet is le. Gondolom nem véletlenül nem nyolcezer méter magasan épülnek a nagyvárosok, képzeljünk el mondjuk egy londoni forgalmat und légszennyezést abban a ritka levegőben, tényleg elég élhetetlen hely volna. Plusz vicces lenne a metró, ami magasabban jár a hegybe fúrva bele, mint sok repülőjárat.

A sztenderd válasz persze az, hogy azért kell felmenni a hegyre mert ott van, de ez nekem kevés. Itt van pár percre a teszkó meg az aldi, mégsem ott vásárolok, kábé tizenöt nyakkedőm van a szekrényben, mégsem hordtam egyet sem már évek óta, három fogkefém van de csak az egyiket használom. De hogy azért menjek fel egy hegyre, hogy aztán lejöhessek, az már tényleg értelmetlen, értelmetlenebb mint a harmadik fogkefe.

És ha a hegymászás sport (mondjuk az), akkor se lesz több értelme. Én igazán távol ülök a sportoktól, nem csinálom, nem nézem, nem érdekel, de amíg egy labdajátékban mondjuk látok fantáziát (és oké, szeretek tollaslabdázni), egy futásban vagy épp hegymászásban már nem látom az értelmet. Nyilván megvan az összes érv, hogy de a teljesítmény, a kihívás meg önmagunk legyőzése és az ezzel járó sikerélmény, csak minek. Pláne ha az ember egy gleccserbe fagyott hulla lesz az Everesten, akkor aztán cseszheti a sikerélményt, hisz annyira legyőzte magát, hogy bele is döglött. Megvolt a kihívás, és emberfeletti módon sikerült nem emberré válnia. Én akkor inkább a virágöntözés és ékszerteknős-etetés sportját űzöm, a bélyeggyűjtésről nem is beszélve.

Abba még viszonylag kevesen haltak bele, nehéz is elképzelni, hogyan menne a belehalás a nagyítók, albumok meg kis papírfecnik segítségével, függőségnek meg van olyan jó, mint a hegymászás.

Csak attól nem fáj a lábam, a hullámat meg úgyis elhamvasztják majd anno, úgyhogy az Everestről biztos nem kell majd eltakarítani, tetemem látványa nem zaklatja majd fel a pénzes hegymászó-turistákat.

Ez is valami.