Nos, az elmúlt tíz napban kórházban voltam (és nem volt wi-fi, ezért nem írtam), mert trobitálózós, izé trombózisos lett a korábban megénekelt jobb lábam. Illetve már a megéneklés pillanatában az volt, csak még nem tudtam, s amit nem tudunk az ugye nem fáj, ez mondjuk fájt, meg is tudtam a diagnózist hamar.
Hát, hospitalizálódtam erősen a kórházban (vagy kórházolódtam az ispotályban, kinek melyik változat szimpatikusabb), de még nem hiányzik, igaz kábé egy órája értem haza, egy eltévedő taxis miatt némi késéssel. Kórházban lenni persze nem jó, de nem is rossz, csak kényelmetlen, és legfőképp unalmas. Egy fehér falat bámulni naphosszat, majd a éjhosszat hallgatni a szobatárs horkolását (aki úgy fűrészel, hogy hullik tőle a vakolat), miközben csak fekszem mint egy nyamvadó kis cigarettavég, az nagyon nem a komfortzónámba tartozó helyzet.
A harmadik napon már legalább tudtam olvasni, végig is rágtam két vaskos regényt (ennyi az összes előnye a kórházban fekvésnek), meg tableten néztem vicces-ölős filmeket, ha épp röhögni akartam. Röghögni persze a szomszéd ágyon fekvő fazonon is lehetett, de igazából csak nekem. Mert ő, a biztonság kedvéért háromszor annyi hashajtót nyakalt be, mint kellett volna, és reggelre perfektül összeszarta magát, az ágyát, a pizsamáját, talán csak a haját nem. Én ezen tudtam felhőtlenül szórakozni, tekintve hogy nem érzek szagokat, de a többiek arcán már nem volt olyan őszinte a mosoly. Pedig ugye a káröröm lenne a legszebb...
A fazon amúgy az épp utána takarító tanulónővérek előtt még szégyellte magát, de este már röhögve mesélte mindenkinek a sztorit, aki csak arra járt, a takarítónőtől a főorvosig bezárólag.
És közben eszembe jutott, hogy lehet hogy a kórházi kaja tényleg leginkább csak ennyit érdemel? Hogy éjszaka összefossuk magunkat vele, bár nem általa?
Szokás mifelénk szidni az ottani menüt, mondjuk nem érdemtelenül. Tízből kilencszer volt pont ugyanaz a generálleves, illetve meglepően sokféleképpen tálaltak fel répát (párolt répa, répás rizs, répafőzelék), de tíz nap alatt egy szem almát sem kaptam, gondolom arrafelé lényeg az egészség, a gyógyulás meg a diéta, nem holmi vitaminok.
Viszont vérhigítót kell szednem egy teljes éven át, nem szájon, hanem injekciós tűn át, magamnak itthon (vagy egy kávéházi szegleten, bár félő, hogy ott rám hívnák a yardot), azaz innentől naponta hasba szúrom magam. Menni fog, már gyakoroltam, szinte rutinosan szurkálom magam, bár egy mélyvénás trombózis nélkül azért nem biztos, hogy ez lenne az új hobbim.
A kórház amúgy tényleg egy totális intézmény (Goffman), mint a laktanya, a börtön vagy a kolostor, például itt sem tudtam megnézni a hétvégi forma egyet, bár az előző helyeken még soha nem is próbáltam de remélem nem is fogom.
Elég volt nekem a helyi ispotály.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése