Elég kevés török filmet láttam valaha, mondhatni egy kezemen meg tudnám számolni, már ha eszembe jutna legalább egy, így per pillanat kéz sem kell hozzá. Mármint a számoláshoz, ami a fenti című film főhősének fejben is elképesztően megy, töredék másodpercek alatt szoroz össze négyjegyű számokat, gyakorlatilag fotografikus memóriája van, miközben egy gondosan egy fotóalbumba gyűjtögeti élete megsárgult emlékeit.
A Láttál valaha szentjánosbogarakat? valóban bájos egy darab, egy furcsán lebegő történet, kicsit meseszerű és nagyon színes látványvilággal, erős érzelmi töltettel, de az érzelgősségtől távolságot tartva, főleg a humor irónia nevű alegységének rendszeres bevetésével. (Jesszusom, már belőlem is ez katonás retorika szivárog?)
imdb.com
Főszereplője Gülseren, a kerettörténetben már néni, aki egy kissé elmegyógyintézetre hajazó idősek otthona lakójaként mesél két Jutyúber csávónak, főleg a fiatal koráról. Ő a háború utáni első generáció tagja, 1948-ban születik egy elég jómódú család tagjaként, egy csicsás udvarházba, és elég korán kiderül róla hogy zseni. De a Kemál Atatürk által a két világháború közt megalkotott Törökország (ami már nem az Oszmán Birodalom) sem kedvez a nőknek, mindegy mennyire okosak. Így neki is csak annyi jut, hogy az anyja időnként leüvölti a fejét, az iskolában meg állandóan az igazgatói iroda szőnyegének szélén áll. Amúgy az egyik kedvenc jelenetem pont az, mikor egy tanárnő feleltetni akarja, e helyett ő csinál belőle lelki roncsot, mikor azzal támad vissza, hogy csak azért zaklatja őt a háromszög belső szögeinek összegével, mert frusztrált amiatt. hogy a férje megcsalja. Amúgy a belső szögek összegén saját bevallása szerint már kábé háromévesen túl volt.
Nőként nagyjából háziasszony lehet belőle, és lesz is, bár aztán időben kiszáll a mérgező házasságából, és mikor végre lehet, még munkát is igyekszik szerezni, hogy aztán előadjon egy abszurd állásinterjút.
És bár Gülseren egy alapvetően pozitív személyiség, vidám és nyitott, szép lassan azért megkoptatja, bár meg nem töri az élet, pontosabban a halál, ahogy szép sorban el kell temetnie mindenkit, akihez kötődik. Például a szerelmét, akivel épp csak összejönnek, de azt már be is sorozzák katonának, hogy nem sokkal később lelőjék az aktuális konfliktusban. De ez a szál sem megy át túlzott drámázásba, hősünk egy kesrű félmosollyal két mondatban zárja rövidre a sztorit.
A film nagyjából olyan, mintha Wes Anderson leforgatott volna egy feminista, török Forrest Gump-ot. Itt is a történelmi események keretezik a főhős életét, aki szintén egy különc (bár az intelligenciája pont felfelé lóg ki az átlagból), de nem hagyja magát.
A főszereplő Ecem Erkek abszolút uralja az egészet, rém tehetséges a csaj, ő játssza a tizenhét meg a hetven éves Gülserent is, igaz utóbbi esetben nagyon látszik, hogy valójában egy kora harmincas van az öreg smink mögött, de szerintem ez szándékos, a meseszerűség része.
Asszem délután megnézem még egyszer...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése