Hát, a támadás nem igazán jött össze. Csak nem tudtuk, hogy háromra és vagy hogy háromra aztán... Így aztán heten néztünk egymásra a lövészárokban, bután, de megkönnyebbültem, hogy ma se leszünk halottak. Hisz van még pár nap meghalni, ilyenkor az is számít.
Nem, nincs jó nap a halálra, legfeljebb alkalmasabb, de az meg a fasznak se kell, de most komolyan, ki akar alkalmas pillanatban meghalni bele?
Tudjuk, hogy az élet a halál felé vezető út, miszerint a megdöglünk egyszer beüt. Csajok laknak pasiknál, és pasik fordítva, de innen nézve nem jelent semmit az egész.
Minden pillanatban várjuk a becsapódást, ami véget vet, már megint megittuk az utolsó, könyvek mögé dugott whiskyt, valami Dalmore volt, szerettük, de gondolkodni kezdtünk tőle.
Miszerint, mivégre vagyunk mi e világban? Vagyunk-e végre? Vagymi?
Még jó, hogy egy lövészárokban nem ilyeneken agyal az ember. Hanem hogy húskonzervvel hogy állunk. Ha a lábam csak kék, de még nem fekete, az még okés? Ha, hétfő van, de csütörtöknek érzem, az rendben van? Ilyenek....
Minden esetre a lövészárok egy hülye szó, egész ritkán lövöldözünk csak ki belőle, amúgy sem lövészek vagyunk. Van itt klasszika-filológus meg hentes és mészáros, de lövész, az mondjuk pont nincs. Támadni így nehéz. Pláne, mert nem tudjuk kiért harcolunk.
Annyival jobb lenne ez itt, mint valami elképzelt szellemvilág? Folyik a vér és bél, világít a tévé, de most tényleg, ez lenne a jobb?
Nem látszani kéne bazmeg, hanem győzni!
(Na most hagyom abba.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése