Tegnap exkluzív, egyszemélyes, letöltés általi megtekintést szerveztem magamnak A sziget szellemei (eredetiben: The Banshees of Inisherin) című filmre, amit már rég vártam, azt' mégis meglepett, mikor láttam jönni. Merthogy ez Martin McDonagh negyedik filmje, és az előző (a Három óriásplakát Ebbing határában) már öt éve volt. de hát ilyen ez a popszakma, a faszi igazából drámaíró, méghozzá az egyik legjelentősebb a kortársak közül, de néha ír forgatókönyvet, és olyankor leginkább meg is rendezi, elvégre mégis csak ő tudja a legjobban, mire a frászra gondolhatott a költő? (Először az In Bruges esetében volt így vele, aztán jött a Hét pszichopata meg az óriásplakátos, és most itt van ez a torokszorító kamraizé. Amúgy anno - talán '90-ben - Tom Stoppard is végül maga vitte filmre a Rosencrantz és Guildenstern halott című darabját, amit valamiért mégis előbb láttam színházban mint moziban, szóval nem egyedülálló, hogy sikeres színpadi szerzők elcsábulnak.)
McDonagh amúgy csinált két fura gengszterfilmet és egy darab személyes bosszútörténetet, mindegyik tele volt drámaisággal, és éjfekete humorral, szóval pont nekünk valók voltak, amennyiben igaz, hogy sírva vigad a magyar. Na ez itt nincs, pontosabban csak nyomokban, esetleg a humor időnként annyira fekete, hogy már nem is lászik. (B-verzió: a neten rendelt tartalék humorérzékem ócska kínai hamisítvány.)
Mert itt az van, mintha az író-rendező nem eleve filmet csinált volna, hanem valamelyik színpadi művét vitte filmre, ami egyébként valószínű, mert úgy harminc éve volt neki egy soha nem publikált, de gyanúsan majdnem ugyanilyen című, nagyjából befejezetlen darabja.
Szóval ez itt egy kamradráma, nagyjából négy figura köré építve. (Mellékszál: mind a négy színészt jelölték oszkárra értük.) 1923 van, tavasz, az ír szigeten épp zajlik a polgárháború, a parttól nem messze lévő kis szigeten meg (jobbára) lélektani hadviselést folytat egymás ellen az ott lakó maroknyi troll, ilyen tehénpásztor-kocsmáros-alkesz rendőr-falu bolondja felállásban. Javarészt rosszkedvűek, magányosak, lepukkantak, isznak mintha nem lenne holnap, életcéljuk pedig maximum az, hogy holnap is így legyen. no meg hogy legyen friss pletyka rendszeresen, de lehetőleg a gonosz fajtából ám!
Padraic (Colin Farrell) meg Colm (Brendan Gleeson) közvetlenül a film kezdete előtt még barátok voltak (aztán jött a kameraláz, gondolom), de mi már csak azt látjuk, hogy utóbbi nem áll szóba az előbbivel, mert egyszerűen ráunt a valóban kissé egyszerű szerzetre, aki két órán keresztül képes mesélni arról, hogy előző nap miket talált kedvenc szamara szarában. (Pedig gőze sincs az alliterációról.) Márpedig Colm már öreg, nincs neki erre ideje, lassan kitölti életét, hogy várja a halált. Ameddig viszont sok gondolkodnivalója akad, plusz meg kell még írnia a Nyekergések Hegedűre Op. Akárhány című, népzenei ihletésű... népzenéjét. Elvégre ő nép. Szóval elhajtja a másikat, és innen indulna film története, ha lenne neki. Na jó van, csak nincs benne gyilkosság (legfeljebb ön), autós üldözés és titkosügynökök, csak lecsúszottság, céltalanság, családon belüli erőszak, levágott ujjak és egy halott szamár. Hát, így leírva azért elég jellegzetes McDonagh, és tényleg az, de tényleg a színpadi értelemben. (A film kompletten elférne színházban is, szerintem fog is.)
Nem mesélném el a cselekményt, vagy hogy mire fut ki (a mire nem), mert érdemes megnézni. Ugyan az oszkár-díjnak nem sok értelme van már manapság, de a kilenc jelölés azért jelez némi pozitív kritikai visszhangot, én minden esetre oda vagyok érte. Csak a következőre ne kelljen már öt évet várni...
p.s. Eredetileg a Sztálin halála című, 2017-es angol-francia agymenésről (szakszerűen: szatíra, csak hogy alliterálhassak én is) akartam írni, csak becsapott a fenti műegész, szóval arról majd legközelebb, ha kihevertem 1923-at, jöhet 1953.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése