Van abban valami megindító, mikor mosogatás közben az ember belehány a mosogatóba. No nem mintha jól esne, csak muszáj, ha már volt olyan lusta, hogy a reggeli maradékait nem takarította el azonnal. De hát ilyen ha a rádióban esik, egy meghatározatlan állagú hétfő kezdődik épp, a hasmenés meg aznapra már kipipálva.
Előnye ugyanakkor a helyzetnek, hogy a lehányt kávésbögrét és tányért rögtön el lehet mosni újra, még folyik a víz a csapból, még mosogatószeres a szivacs, még nyílnak a völgyben a kerti virágok. (Ja, nem.)
De már hó takará el a buszmegállót, a tél dere megüté fejemet, még szerencse hogy nem érdekel, mióta van visszérkrémem és megkedveltem a darabolós horrort, csak megvárom hogy jobban legyek.
Az emberi szervezet remekül megtervezett mérleghinta, ha fejben épp lent vagyok, de nagyon, legalább nem fáj a lábam, amennyiben viszont magzati pózban nem alszok egész éjjel a gyomorgörcstől, akkor többször is felröhögök valami gagyi vígjátékon, de akkor is, ha fáj. Az ideális persze, ha a hinta megáll középen, ez van most, kényes az egyensúly, a magafajta vénembereknél nehéz megtartani.
De már két napja nem hánytam a mosogatóba, viszont vad médiafogyasztásban vagyok, de annyira, hogy a végén még ide is fogok írni régebben, pedig tegnapelőtt még az volt, hogy á dehogy. (Mondjuk az is, hogy soha se mondd, hogy soha többé.)
Hát ja, ingadozom mint a középparaszt, de ez nálam nem bizonytalanság, hanem létállapot, egy hullámvasúton lakom, azt' csodálkozom ha indokolatlanul gyakran van hányingerem.
Közben meg reménytelenül grafomán vagyok, úgy tűnik nem tudok nem írni. Legközelebb majd kései szerelmi költészetemmel jelentkezem, csak előbb még meg kell alkotnom a korait.
(Ami szép lesz, főleg hogy a lehányt bögrétől indultam.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése