A hétvégén a Milánóból Lisztferihegyre tartó Ryanair járat kicsit később tartott Pest felé. Úgy 28 órával később. Az utasok indulás előtt látták, hogy a gépük 19:45 helyett 22:40-kor indul. De nem aznap, hanem másnap este, ami azért szigorú egy eset. Kaptak valami motelben szállást, de onnan meg már délelőtt kirakták őket, úgyhogy ülhettek a reptéren még vagy tizenkét órát. Márpedig a világon nincs olyan reptér, ahol az ember ennyit ülne várakozva, már ha tud ülve várni. Valami széken, nem a padlón, mert olyat is látni mostanában eleget.
Én meg a régi szép időkben, avagy a kétezres években még halálosan fel voltam háborodva, mikor másfél órát késett a Wisszér Erlájnsz Lutonból, de akkoriban még nem sejtettem, hogy ez a jó, ma már példaértékű esetek közül való. Jó, ebben benne volt az is, hogy utálok repülni, olyan tériszonyom van, hogy ha felállok a fotelből megszédülök. Egy nyolcvan magasból lenézni a szőnyegre néha rémisztő.
Plusz mindig is utáltam a reptéri tortúrát, biztonsági ellenőrzéssel és várakozással együtt. Úgyhogy ha most utaznék valahová ilyen fém halálmadárral, mondjuk egy pénteki napon, vennék jegyet a csütörtöki járatra, de csak másnap mennék ki, mert a jelek szerint nem kell kapkodni. Meg egy pár eurós kuponból 8amivel ilyenkor kiszúrják az ember szemét) maximum egy tejeskávét tudnék venni, ha nagyon nagylelkű a légitársaság, talán egy sajtos szendvicset is. De egy egész napra ez kevésnek tűnik, akkor is ha van rajtam némi súlyfelesleg, mert bennem meg a diabétesz.
A tanulság tehát az, hogy az ember utazzon vonattal, például egy London-Brüsszel nem tart tovább, mint a repülés repülőtérrel, meg a vonatból látni is lehet valamit, a felhők tetején kívül. de a legjobb nem utazni. Elvégre nem azért van NatGeo meg Discovery, hogy nekünk is el kelljen mennünk oda, ahová a forgatócsoport, különben minek fizetik őket? Plusz szeretek útikönyveket olvasni, a pampákról meg a Transz-szibériai Expresszről, hogy aztán kalandos körülmények közt levigyem a szemetet, ne adj' isten elmenjek a sarki postáig.
Jobban belegondolva, lehet hogy ez már egy középsúlyos agorafóbia (azaz félelem a nyílt terektől), dehát ahogy az ember öregszik, egyre érdekesebb dolgoktól kezdhet el rettegni. És ez gyakran inkább szánalmasság, mintsem érettség kérdése.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése