Az úgy volt, hogy Dömdödömmel fát vágni voltunk az erdőn, akarom mondani cikket akartam írni, de olyan szerencsétlenül dőlt a fa, hogy szerintem megírtam ezt már vagy kétszer. Mert a szociálpszichológia tárgyú elkövetéseim egyik alapvető baja, hogy már nyolc-kilenc éve csinálom, és a fene sem emlékszik rá, mi volt már, és mi nem. Ráadásul van pár kedvenc témám, amikre különféle irányokból bírok rárepülni, így aztán egyre gyakrabban ismerősek a saját szövegeim, hogy de ez biztos szerepelt korábban is, csak nem tudom mikor, illetve megírtam-e egyáltalán, vagy csak akartam már máskor is. (Mint a rossz viccben, hogy "Szeretném még egyszer megdugni Ginát! - Miért egyszer már megdugtad? - Nem, de egyszer már szerettem volna...")
Szóval ma is alkottam egy nagy művet, és közben kezdett gyanús lenni, hogy ez is megvolt már, de közel a nyolcezer karakterhez, az ember már nem hagyja abba. Veszni. Elvégre át is lehet írni, valami más koncepció mentén, ami ráadásul csak alig másfélszer annyi idő, mint megírni egy teljesen újat, avagy a hülyének is megéri. Pontosabban csak a hülyének, vagy a magamfajta kényszeres alaknak, aki nem bír nem befejezni valamit, akkor sem, ha annak semmi értelme.
Úgyhogy átírtam, és közben vártam, hátha eltalál a múzsa, valami sosemvolt témát vágva hozzám, és tényleg. Úgyhogy a másfélszeres cikk megy a talonba, jó lesz az majd később is, és belevágtam a másikba. Amit ma még be kell fejeznem, mert ha nem, akkor biztos valami rossz fog történni, például egy döglött galambot találok az erkélyen, megdrágul a rozskenyér az Aldiban vagy kedvem támad verseket olvasni. Egyik rémesebb, mint a másik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése