Humanista vámpír öngyilkos hajlamú személyt keres

- Mi történik, ha kimentek a napra?

- Kiszáradunk.

- És a kereszt?

- Az inkább allergia.

- Az Egyházra?

- Ja.

Humanista vámpírok márpedig nincsnek, és ez esetben mellékszál, hogy eleve vámpírok nem léteznek. De a nem létező vámpírok  viszont vért isznak, így kábé annyira lehetnek humanisták, mint egy ragadozó, teszem azt egy farkas, állatbarát. (Avagy a farkas is szereti az állatokat, de a maga módján, azaz marcangolva.)

Sasha viszont egy hatvannyolc éves vámpír, aki persze tinédzsernek néz ki, mert ők lassabban öregszenek, és ő nem akar emberekre vadászni. zacskós vért iszik, ami nyilván hiányzik a helyi vérellátóból, de mégsem egy direkt gyilkosság a fogyasztása. (Miközben megy az értekezés, hogy nem kell feltétlen megölni az élelemforrást, elég ha csak kellően ritkán csapolnak meg egyet-egyet.)

És akkor felbukkan Paul, az iskola lúzere a zaklatott fiú, aki meg öngyilkos akar lenni, és akkor már miért ne adná a vérét a csajnak, akinek amúgy is ennivalóan gótikus frufruja, meg kétoldali, generális világutálata van.

Nem tudom, hogy a popkultúra filmes ágának művészkedős, fekete komédiás részében ez-e most a zeitgeist, de valahogy mindig olyan filmek jönnek szembe, hogy vámpírok, zombik és öngyilkosok. Esetleg gyilkosok, bár az egy brossúrával korábbi korszellemnek tűnik. Életuntság, beborultség, kiborulás, és akkor a vér és bél esztétikája már csak hab a torkán.

És ezek a filmek néha azért tényleg viccesek, a Renfield például elképesztően szórakoztató volt nemrég, de a Humanista vámpír öngyilkos hajlamú személyt keres az első félidőben kicsit lassú, kicsit unalmas, miközben a címe sem teljesen igaz, mert Sasha nem keres ilyet, csak belebotlik. Elvégre ennyi dramaturgiai kedvezmény kijár egy érző szívű vámpírnak, ha már a családja rendes vérszívó, azaz nagyjából pszichopata.

Eleinte aggódnak is, hogy a lánynak nem nőnek ki a vámpírfogai, aztán persze ez is meglesz, csak először kell vérszagot éreznie egy élő embernél, de még ekkor sem kap kedvet a vadászathoz. (Tényleg, az Interjú a vámpírral esetében is el tudnak lenni galambok meg patkányok vérén, de  az igazi ínyenc az természetesen szobalányokat és inasokat fogyaszt.)

Amúgy ez az tavalyi illetőségű francia kanadai film (márhogy kanadai, de francia nyelvű) nem a vérre megy rá, finom lélekábrázolásban utazna, de ahhoz viszont túl sablonosak a karakterei. Egyszerűen túl sokszor láttunk már bántalmazott tinédzsert világfájdalommal, de szplínes vámpírt is, és ezekhez a típusos alakokhoz már nemigen tud mit hozzátenni a humanista a vámpír koncepciója sem.

Furcsa mód azonban  a végére nagyjából megkedveltem ezt a darabot is, a fene tudja miért. Talán mert minden sablonossága ellenére azért a két főszereplő szinte szerethető alak, de hát van az úgy, hogy komédiasorozatokat is éveken keresztül nézzük, pedig a szereplők jellemfejlődése, viselkedésének változatossága, sőt a környezete, sőt a ruházata is ugyanaz. Sasha és Paul két figura, akiket láttunk már (akár zombis verzióban), de az eleinte unalmas film a közepétől azért felpörög. A vége meg, ahogy az lenni szokott kicsit nyálas, de ezen már nem akadok fel. (A vámpírok mint egészségügyi szolgáltatók, hát ez jó, persze ők eutanáziában utaznak, ha már humanisták.)

A végéről azért némi bosszúpornót hiányoltam belőle, de én egy mocsok alak vagyok.