Chuck élete

Ez a film fura, szóval alapvetően tetszett. Még akkor is, ha egy Stephen King talán kisregényből készült, márpedig King egy olyan szerző, akinek van néhány zseniális könyve, egy rakás közepes tucatcucc, meg egypár szemétrevaló, dagályos-misztikus vacak.

Ez itt azonban az író nem-horror cuccai közül való, itt simán csak a világvége támad, de minden fronton. Földrengések, árvizek (Kalifornia lassan belecsúszik az óceánba), behaló infrastruktúra, de annyira, hogy hónap óta internet sincs, amitől mindenki végleg maga alá zuhan.

Valahogy így kezdődik a film első fejezete, ami egyből a harmadik, mert ez is visszafelé meséli el Charles Krantz (Tom Hiddleston) történetét. Aki ugye a címben jelzett Chuck, és a világvége közepén minden vele van tele. Marha nagy óriásplakátot lát az egyik főszereplő, a globális lerohadás okait firtató középiskolai tanár, Marty (Chiwetel Ejiofor, akinek még mindig nem tudom, hogy kellene ejteni a nevét, de hát így van ez a bennszülött londoni angolokkal), és a plakátra az van írva: „Köszönjük, Chuck! 39 remek év” - amivel azt akarja mondani valaki, hogy az amúgy könyvelőként dolgozó pasas közel négy évtized után nyugdíjba megy. Miközben a képen látható arc talán még negyven sincs. Rejtély, igen nagy rejtély. Ráadásul a „köszi Chuck“ visszaköszön rádióreklámokban, repülő írja az égre a szöveget, a neten meg csak azért nem jön szembe, mert az ugye nincs. 

(Aminek meg nagyjából az a megfejtése, hogy ez az első harmadik rész Mr. Krantz fejében történik lenni, aki épp 39 éves és haldoklik, szóval nem csoda, hogy szétesik a benne lévő világ, mert ő maga esik szét.) De ettől még a szereplők mintha önálló entitások lennének, akik tényleg rácsodálkoznak, hogy miért Chuck-ot reklámozzák mindenhol, és nem mondjuk autókat... Ami vagy felettébb misztikus, vagy simán csak groteszk, de a sztori tesz róla, hogy ezt ne tudjuk eldönteni, mert minek is. (És nem mellesleg, ha a címszereplő ennyire távozóban, akkor érthető, hogy az ő belvilágában nincs internet, ellenben analóg módon mindenhol a pofázmánya jön szembe. Mert az mégis csak kézzelfoghatóbb, a fantáziában is - bár ez elég hülyén hangzik.)

És ebben a világban az emberek, érthető módon,  főleg öngyilkossággal próbálják megoldani a dolgot, Marty volt felesége (Karen Gillan) például egy kórházban ápolónő, és a kollégáival csak úgy hívják magukat, hogy az Öngyilkos Osztag, mert klasszikus betegek már nincsenek is, csak öngyilkosok, akiket vagy meg lehet még menteni, vagy már mindegy. És ez a bevezető jellegű világvége még csak nem is tragikus, inkább szomorkás, érzelmes, és beletörődés-alakú, valahogy úgy, mint Lars von Trier egyik általam igen kedvelt filmjében, a Melankóliában.

Aztán akkor a második fejezet - ami ugye három esetén ez esetben tényleg a második - meg az első elmeséli, hogy mégis kicsoda Chuck, és hogyan lett az a számokba fojtott művészlélek, aki így könyvelő.

A második felvonásban egyébként egy utcazenész csaj a központ (a címe is az, hogy „Utcazenészek minörökké“), aki meglepő módon csak dobol, nem meglepő módon az utcán. Chuck meg arra jár, és magát is meglepve táncolni kezd. Tényleg nem érti, de mi már tudjuk, hogy agydaganata van, amibe egy szimbolikus kilenc hónap múlva belepusztul, avagy épp a halála megszületésének vagyunk tanúi.

A harmadik etapban, avagy az első részben („Sokaságok vannak bennem“) meg már gyerek, aki épp elveszíti szüleit egy balesetben, így a nagyszülők nevelik. Ám nagyfater (Luke Skywalker, akarom mondani Mark Hamill) alkoholista lesz, a nagymuter meg szintén meghal, de előtte még megszeretteti az unokájával a táncot (csak hogy értsük a középső részt), aki viszont nagypapi hatására mégiscsak könyvelő lesz. De közben azért azt is megtanulja egy idealista tanárnőjétől, hogy a megélt élményekből mindenki fejében egy külön univerzum épül. (Csak hogy értsük az elsőként prezentált harmadik részt.)

Műfajilag amúgy a fene tudja mi a Chuck élete, gondolom azért, mert nem műfaji film. Kicsit misztikus, de elég utópisztikus  mondjuk hogy dramedy. Egy nagy puzzle, ami sok mindennapi ember történetén keresztül mesél el valamit arról, hogy meg kell élni minden napot, meg hogy legyünk tisztában a saját értékeinkkel. Igen, ez így leírva ennyire közhelyes, miközben a film (és gondolom az eredeti szöveg) egyáltalán nem szájbarágós, csak ez így olyan, mint elmesélni egy szimfónia hangszerelését, miközben zokniban fürdünk. Avagy esélytelen, mint impresszionista stílusban megfesteni a másodfokú egyenlet megoldóképletét.

Szerencsére a filmben elég sok a narráció, ami itt egyáltalán nem lóg le a képről, ezt ennyire egyben talán csak Wes Andersonnál láttam. (Ja tényleg, a Chuck életét akár ő is rendezhette volna, bár Mike Flanagan követte el.)