Tegnap este elém lökött a Jutyúb algoritmusa valami japán csajbandát, pedig a J-Pophoz kábé annyi közöm van, hogy nem ismerem, nem érdekel, nem az én világomban található. Eleve ki nem állhatom, mikor valami sablonos szintizenére egyencuccba öltözött akárkik egyszerre ugrálnak egy tucatkoreográfiára, az ilyesminek nem érzem az esztétikai súlyát, jelentőségét, valamint.
Ehhez képest az Atarashii Gakko! (Magyarul: Új Iskola!) nevű izénél, mondjuk popipari, előregyártott panelterméknél kissé leragadtam, és nem értettem magam, mikor elindítottam negyedik klipjüket is, ami pont olyan volt (de tényleg, minden szempontból), mint az előző három.
Kicsit úgy éreztem magam, persze jóval szűkösebb kivitelben, mint az az ötvenes floridai fazon, aki végre megveszi élete első Porsche 911-esét, vagy valami dög nagy motort, hogy azzal tegye magát nevetségessé szomszédok előtt, miszerint lám, George nem bír szembenézni az öregedéssel, játssza itt a fiatal(t és a) nagymenőt...
Na ebből nekem annyi jön össze, hogy bambulom, amint huszonéves japán csajok iskoláslánynak öltözve, összehangoltan ugrálva nyávognak a színpadon, a háztetőn, a stúdióban, a bárhol, a lényeg, hogy nagyjából mindig ugyanúgy. És nem igazán értem, miért teszem.
talán az ilyesmit hívják némileg leegyszerűsítve, és felettébb okoskodva kapuzárási pániknak. Én meg azt hittem, azon már rég túl vagyok. Nem a pánikon, az egyáltalán nem volt, hanem a kapuzáráson. Bezárult már minden kapu, túlélek, de nem tűzök ki célokat, ez itt már körülöttem így marad. És még csak nem is buddhista vagyok, simán csak sztoikus, flegma és eloldódott.
És nem, ez még csak nem is életközepi válság, szerencsésebb esetben életkérharmadi lenne (az még minimum 26 évet jelentene).
De érdekes módon az ízlésem még mindig nem merevedett úgy be, mint némelyik reggel a derekam, popzeneileg például kifejezetten olyan szerzők/előadók a kedvenceim, akik vagy maximum feleannyi idősek mint én, vagy minimum azért egy egyel korábbi generációba tartoznak. Ott van a két Courtney (a Hadwin meg a Barnett), a Skating Polly, a Starcrawler, a Wet Leg, The Linda Lindas, a Pacifica meg Angel Olsen, és akkor ezek még csak generációsan mögöttem lévő csajos dolgok. De még ezek közé se illik be az Atarashii Gakko!, és nem én teszem ki a felkiáltójelet, hanem ők, maguk mögé. Ez a gimnasztikázva vernyogás nem a műfajom, amúgy is taszít kissé a komplett japán popkultúra (a tradicionális meg nemigen érdekel), de ez valahogy hipnotikus.
Aha, asszem ez a megfejtés, ez ilyen szubliminiálisan befolyásoló, szerencsére csak rövid távon, azért legalább ettől függő nem leszek, mire mindezt leírtam, már unom is az egészet:
p.s. Ez az 'Új Iskola' ez többek szerint valamiféle lázadást, a papák mozijával való szembeszegülést akarna kifejezni, ami hajlongós-elfojtós, munkaalkholista Japán relációjában talán érthető is lenne, ha nem lenne az egész teljesen műanyag. Ezekhez a csajokhoz képest még a szintén előregyártott Spice Girls is kis híján punk volt. Persze nem vagyok japán, de az európai skálázásom szerint ebben semmi új nincs. Mondjuk ha death metált játszanának orrfurulyán, és közben ugrálnának...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése