Könnyed de minőségi filmnek bizonyult a 2022-es See How They Run (avagy Nézd, hogy futnak - persze a kretén magyar cím az, hogy Ecc, pecc, ki lehetsz?, hogy rohadna le a klaviatúrája, aki ezt le merte írni...), nem falrengető mint krimi, visszafogott mint vígjáték, de ez az a sütemény, ami úgy finom, hogy nincs külön megcukrozva benne a mézes lekvár.
Van benne egy lezser, alkesz, kicsit bunkó jenki filmrendező (Adrien Brody), aki valami West End-darabot akar Hálivúdban filmesíteni (az vicces, mikor arról elmélkedik, hogy az Agatha Christie-történetet hogy lehetne robbantásos autós üldözésekkel feldobni), de pont a 100. előadás alkalmából belehal abba, hogy megölik. És akkor jön a kiégetten rezignált angol (nem fő)felügyelő, Mr. Stoppard (Sam Rockwell), meg Ms. Grabowski a szuperegérnő, azaz kis gyakornoka (Saoirse Ronan, és szerepe szerint igazából Ms. Stalker), aki pörög mint a búgócsiga, mert bizonyítani akar, őrmeseter szeretne lenni, meg csak úgy, ha már ez az alapbeállítása.
A gyilkossági ügy maga nem egy nagy rejtély, elvégre ez itt egy majdnem-krimiparódia (ami persze nem egészen az), így a műfaj bevett, agyonkoptatott sémáival játszik, avagy leginkább a helyzetkomikumból kell dramaturgiát építenie, amit meg a főszereplő páros hiánytalanul szállít is.
A tételmondat ennek megfelelően a következő: „Ez egy krimi. Aki egyet látott, látta az összeset.“ Ettől van a tartalom helyett főleg a forma, ami viszont jól... nos, megformált. Jó karakterek szellemes dialógusok, remek színészek elővezetésében, fél óra múlva a cselekményre már nem is emlékszik az ember, de a hangulata középtávon is megmarad.
Saoirse Ronant itt sem lehet nem szeretni, annyira túlmozgásosan egérkés (még nevén se szólítják, simán csak Rendőrnő a kollégának), hogy Sam Rockwellnek elég fásultan kibámulnia a fejéből, és a tekintetében minden benne van. Az életunt fájdalomtól az elfojtott agresszióig tud pusztán nézni is bármilyen elmehangulat-állapotot.
Brody meg ahhoz képest, hogy a filmidő szerint jórészt halott, végignarrálja a történetet, bár arról pont nem ejt szót, hogy ott van-e valahol a közelben Dante, meg idegenvezetője, az a Vergilius, vagy ki.
És persze iszonyúan jól fest az ötvenes évek Londonja, már túl a háborún, még innen az art deco-n, ami nem mellesleg a film egész látványvilágára áthatja a rányomott bélyegét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése