Ritkán nézek olyan történelmi filmeket, ahol a Nagy Und Világformáló Eseményeket mutogatják, mert a középiskolai törikönyvek megfilmesítése mélyen nem érdekel. Ami számomra érdekes mozgóképen, az mindig a mikrotörténelem, hogy milyen volt például az első világháború a lövészárok közkatonái felől nézve (pl. az 1917 -ben), de vezénylő tábornokokat, meg gigantikus tankcsatákat nem akarok látni, azokat unom.
Ehhez képest a Nürnberg igazi főszereplője pont a Harmadik Birodalom egyik emblematikus alakja, Göring (Russel Crowe), meg a pszichiáter (Rami Malek), akinek eleinte annyi a dolga, hogy a tárgyalásig Főnáci bácsi ne nagyon legyen öngyilkos, mint annyi más kollégája a vereség idején. Plusz van még egy amerikai főbíró, mégfőbb jogi tekintély, aki az addig precedens nélküli nürnbergi pert igyekszik összehozni. És akkor ezek így együtt meglepően őszinte beszélgetéseket folytatnak, na jó, barátok nem lesznek, de majdnem, ami legalább is távol áll az amerikai háborús filmek sematizmusától.
Van még kis meghasonlás is, hogy akkor most mit bratyiznak itt ezzel a mocsadékkal, ennek megfelelően a cselekmény is olyan, hogy amint kicsit is empatikusak lennénk Hermann bácsival, rögtön lépnek egyet hátra, a háborús bűnös bevett képe felé. És közben a pszichiáter részéről ott a dilemma, hogy adjon-e ki terhelő adatokat a brit meg a jenki ügyésznek, mert az egyrészt-másrésztezés jegyében mégis csak egy tömeggyilkos a fazon, de az orvosi eskü meg titoktartás... (Amúgy kiadja, persze, aminek kábé az lehet a feloldása, hogy de ő is katona, és az elég határozott kérés az már parancs.)
Szóval a nagybetűs Történelmet itt sikerül egy kamaradrámába préselni, amit az alkotók nyilván „lélektaninak“ hívnának, de én nem, ez azért nem annyira mély. A Nürnberg igazából egy lektűr az igazi drámaisághoz képest, de az önmagában nem alantasabb, csak fogyaszthatóbb. (A főtt kukorica se feltétlen jobb, mint a popcorn, bár az, de nincs kész három perc alatt a mikróban.)
Nincs például mélysége annak, mikor az amerikai főjogász találkozik XII. Piusz pápával, a jelenet csak felmondja a leckét, miszerint a szoknyás agglegény még Eugenio Pacelli bíborosként, és nem mellesleg berlini pápai nunciusként mennyire bírta Hitlert meg a kiépülő rezsimjét. Ja, ezt tudjuk, egyszer régen egy egész könyvet elolvastam a témáról, de a film nemhogy ahhoz, egy rövidke újságcikkhez sem tesz hozzá semmit.
Pedig tehetne, elvégre ez mégis csak egy fikció, és a fene tudja, ezek a beszélgetések ténylegesen hogyan is zajlottak le, már amelyik egyáltalán. De az egésznek azért van annyi dramaturgiai dinamikája, hogy a közel két és fél óra ne legyen unalmas, részemről jól elvoltam vele. Megvan a maga, hitelesnek ható atmoszférája, a dialógusok jók, a színészek meg vegyesen teljesítenek.
Rami Malek például az Oscar-díjával együtt sem túl jó, persze Freddie Mercury minden gesztusát remekül koppintotta le, meg is kapta érte a szobrot, de pszichiáternek annyira hiteles, hogy semennyire. Ráadásul szürke figura egy szürke háttér előtt, pedig igyekszik árnyalni a karakterét, ám a szürke árnyalatai (mind az ötven) egy másik filmre tartoznak, de az is szar.
Russel Crowe ellenben megdöbbentően jól hozza Hermann Göring Reichsmarschall egyszerre behízelgő és tenyérbemászó karakterét, pedig ő is sokkal híresebb színész, mint amennyire jelentős. Gondolom jót tesz neki az örgedés, erre szokták mondani, hogy „beérik“ (esélyes, hogy majd Malek is be fog), így aztán általa nem egyszerűen egy rohadék náci pszichopata Göring, hanem egyúttal ember is. Miközben pont a filmes világban általános, hogy az efféle mozikban a nácik csak sátáni félszerzetek lehetnek, megannyi kicsi Hitler, de annak is a végstádiumú, őrjöngős korszakából. (Mellékszál, de azért néha sikerült elkapni neki is az emberi oldalát, de szigorúan csak ha a fiatalkoráról volt szó. Mint mondjuk a Hitler - a gonosz születése című tévéfilmben, ahol a mindig elképesztő Robert Carlyle lényegül át sebzett ifjúból sebző szörnyeteggé, és értjük, hogyan történik mindez.)
Itt Göring egy kivételesen intelligens, szellemes rohadék, nem pusztán az a dagadt, hedonista, önimádió baromállat, akinek jellemzően ábrázolják. Ravasz mint a róka (alkatát tekintve: mint több róka), aki épp nárcizmusa okán hisz benne, hogy megúszhatja, mert mindenkinél okosabb, így a Führerével ellentétben csak akkor lesz öngyilkos, mikor már tényleg kimondták rá a halálos ítéletet. Elvégre egy akkora formátumot, mint ő, nem lehet csak úgy felakasztani, akár egy sehonnai parasztot, neki minimum kivégzőosztag jár, díszsortűzzel. De ha ez nem megy, akad egy becsempészett ciánkapszula...
Összességében ez a film egy rendes iparosmunka, teljesen nézhető. Csak ezt a Malek arcot kellett volna hazaküldeni a casting első körében, hogy nézegesse még kicsit Oszkárt, ihletet ugyan nem ad, de megnyugvást biztos.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése