Buszos összeesküvés

Ma elég sokat buszoztunk, hogy részt vegyünk egy összeesküvésen, akarom mondani esküvőn, amelynek én már a fogalmát sem értem, eskü ugyanis egyáltalán nem volt. Én egy esküvőt úgy képzelnék el, hogy van eskü, kéz a Biblián/Koránon/Bhagavad Gítán, harsány istenengemúgysegéljen, esetleg vérszerződés, opcionálisan. Ehhez képest semmi eskü, csak egy minimalista kérdezz-felelek, kijelented-e?, igen, és te?, naja. Lehet, hogy a templom esküvőkön van eskü, a templomokat olyan helynek nézem, de emlékszik a fene, az elmúlt harmincpár évben összesen két templomi összeesküvésen voltam, de ott meg mindig azzal voltam elfoglalva, mikor kell felállni, meg leülni, meg hogy miért edzőcipő lóg ki a pap miseruhája alól.

De a nem esküdözős esküvésig is el kellett jutni, jellemzően busszal, mert a vasútállomás felénk per pillanat nem létezik, van valami Mad Max-díszlet, mellette néhány konténer, és valahonnan indulnak vonatpótló buszok, ki tudja honnan, így egyszerűbb volt rögtön az eleve nem pótló busszal menni. Volt légkondi, nyugdíjas kirándulócsoport, meg rövidgatyás sofőr, aki egy Edda válogatáscédével büntette az utasokat. Úgyhogy bedugtam a fülembe a zenegépet, így érdekesebb volt, tényleg van abban valami megkapó, ahogy a hetven pluszos nénik a Flogging Mollyra tátognak, időnként eltalálva a ritmust.

Mi a kilométerben rövidebb, időben hosszabb úton mentünk, egyfelől mert érdekesebb a táj, másfelől meg sokkal menőbb, hiszen ha Sásd felé megyünk Pécsre, akkor alattunk a hatvanhatos út, a rút sziksztisziksz, ami nem is rút, inkább csak elhanyagolt. Legközelebb amúgy motorral kellene menni, nagy terpesztős chopperrel, az alkatom és a testszőrzetem megvan hozzá, csak előtte vissza kell fognom a mosakodást, sőt a mosást is, nincs visszataszítóbb, mint egy motoros, tiszta farmerdzsekiben. (Na jó, van, de mondjuk vaníliás gombapörköltet nem áll szándékomban készíteni.)

Ilyen időben eleve pólót, rövidnadrágot, strandpapucsot kellene hordani, miközben az esküvői dresszkód öltöny lenne, de arról meg szó sem lehetett, úgyhogy maradt a hosszú vászonnadrág meg egy ing, meg a permanens stressz, hogy mikor izzadok rá foltokat. (Végül is minden esküvőre kell egy nagydarab izzadó rokon/ismerős, ezt a figurát én  hozhattam volna, ám a légkondinak hála nem izzadtam le, ami pompás, úgysincs lila zakóm, anélkül meg az átizzadt ing félkarú izé.) De legalább kötelességszerűen fényképeztem, ez nyilván ilyen termékenységi rítus, hogy legyen sok fénykép, amiken valaki mindig épp pislog, vakarózik, ásít vagy csak simán életlen az egész. Be is teszek ide egy képet, amit én csináltam a Nikon Ltd.-vel kooperálva:

Meleg volt, na. De a háttérben (alig) látható lépcsőkön később álltunk is a komplett násznéppel, akikből két egész embert ismertem, meg egy felet, már a majdnem ifjú párt leszámítva. A szertartás amúgy nem tartott sokáig, ez szerencsére valami basic-csomag lehetett, ohne versmondólány meg nászinduló. Halász Judittól a Csészényi téri csoportképig nagyjából negyven percbe belefért, ami igen dicséretes, ha én valaha ilyenre vállalkozom, ebből is próbálok majd húzni. Maris egyébként igen helyes, és kissé lámpalázas menyasszonynak tűnt, és nyugis volt az egész, nem toporgott az ajtóban a következő násznép, mint mifelénk szokásos.

És a szerkli (fülig Jimmy szerint ez ilyen udvari körhallás) után indultunk is, mert hamar délutánra itthon kellett lenni, hisz számtalan dolgom van, ezzel a szöveggel párhuzamosan már vadul írom a hétfőre esedékes szociálpszichológia cikkemet. Na jó, igazából felváltva, de mindkettő meg van nyitva. Visszafelé is pompásan buszoztunk, nem feltétlen a Parti Nagy Lajos-i értelemben.

Ja, és a címért ez esetben is elnézést, a humorom ebben a hőségben valahol a sasjózsefi mélységekben szárnyal. Érti mindenki ugye: sas, meg szárnyal...