"Jó napot kívánok, szeretném kérni Lou Reed-től a Heroint. És küldeném mindenkinek, aki szereti."
Valami tévécsatornán láttam a minap egy kívánságműsort (valami Lejárt Jogdíjú Klipek Csomagban Channel lehetett), és rácsodálkoztam, hogy a műfaj még létezik. Hogy egyáltalán. JúTyúb után X-ben, a nem Y, hanem ABC-generáció számára még mindig létezik ez az üvöltően anakronisztikus dolog, ahol ráadásul Aradszky Lászlót meg Máté Pétert kérnek a hetvenes években rekedt népek.
Pedig ha belegondolunk ez természetes, vannak még olyanok, akik a laptopot már sosem fogják másnak látni, mint valami flancos írógépnek, az internet meg számukra olyasvalami, ahol csalók vannak, zaklatás meg pornó, de hogy pontosan mi módon vannak ott,és hogy hol is van helyileg az az internet, az több mint homályos.
Mert ha Malvin néni Sydney-ben él már 56 óta, sokkal egyszerűbben lehetne neki skype-on boldog szülinapot kívánni, plusz az személyesebb is lenne, mint mikor egy parkolópályára tett, izzadó műsorvezető olvassa be a Duna Akármin, ottani idő szerint hajnali háromkor. De akinek a net valami fekete mágia, az mégiscsak a telefonban, meg a postai levélben bízik, plusz benne lehet a tévében (szóban), ami valóban nagy élmény - volt még húsz éve is. Ma már egy Duna Akármis kívánságműsornak kimutathatatlan a nézettsége, egy gördeszkán áteső vizslát százszor többen néznek meg a hálón. Én persze a magam részéről nézem az ilyen műsorokat, mindig, ha pont ott ragad be a távkapcsoló. Ilyenkor álmomban két Tibi bácsi vagyok, és pontos labdákat dobálok egymásnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése