A Mártírok című 2008-as francia film rémes egy darab, 18 éven felülieknek sem ajánlott, én két napja rosszakat álmodok tőle, pedig elvileg bírom a horrort. Elvileg a csípős kaját is, de ettem már olyan piri-piris tésztát, amit nem ettem még, nem is ettem meg, mert azért vannak határok. Hát a Mártírok már rég túl van bármilyen határomon.
És nem rossz film, sőt kifejezetten jó, drámai, felkavaró, súlyos... csak nézhetetlen. Verés, késsel kaszabolás, elevenen nyúzás, máglyán égetés, minden van benne, és nem fél megmutatni a bármit, amit a kínzás címszó alatt csak el bírunk képzelni. (De tényleg, már-már humánus elintézési módnak tűnik, mikor az egyik főszereplő egy vadászpuskával irt ki percek alatt egy családot.)
Amitől muszáj volt végignéznem, az meg annyi, hogy mindez a rettenet nem öncélú, nem a „kislányokat belezünk ki élve, csak mert szombat este van és unatkozunk“ tematikára épül.
Itt van valami nagyon beteg szektaféle, akik minden áron tudni akarják, van-e túlvilág, illetve az milyen lehet, de tényleg minden áron. Így aztán kislányokat rabolnak el, és kínoznak, nagyjából halálra, hogy azok éppen a halál előtt, valamiféle transzban bepillantsanak a túlvilágba, és még el is mondják, mit látnak, mielőtt kiszenvednek.
És a film úgy indul, hogy egy láthatóan megkínzott, vérző sebekkel borított kiscsaj menekül valami lepusztult gyártelepen, épp most szökött a fogságból. Aztán árvaházba kerül, hogy úgy tíz-tizenöt év múlva kiirtsa a már említett családot, akikben a fogvatartóit és kínzóit ismeri fel. Aztán az egykori árvaházi barátnő, aki addig nem hitt neki, megtalálja a pincében az aktuális áldozatot, aki inkább holt mint élő, és onnantól együtt próbálják túlélni az egészet, jobbára reménytelenül.
Nem mesélem el az egészet, de jön a szekta, és onnantól nem csak visszaemlékezésekben láthatjuk a kínzás gyakorlati, mondhatni praktikus oldalát, aminek végén még pofára is esnek, mert nagyon úgy tűnik, hogy nincs túlvilág, csak hallucinációk. Vagy van, viszont annyira szar hely, hogy inkább tartani kell tőle. Miként a saját démonoktól, melyek a kis híján halálra gyötört főhősnőt is kísérik.
Lehetne az egész köré valami pszichológiai és/vagy teológiai paravánt húzni, hogy például a fizikai kín közelebb visz-e valamiféle megváltáshoz, vagy csak a halál maga a megváltás, mert legalább vége a fájdalomnak? Vagy hogy mit művel velünk az elménk szélsőséges (aha, szó szerint hús-vér) helyzetekben, megvéd-e (ápol, s eltakar?), avagy inkább csak fokozza a szenvedést, ha még tudatában is vagyunk? Ha magunknál vagyunk egyáltalán.
Na ezek azok a kérdések, amikbe akar a fene belegondolni, maga a film meg annyira explicit mód erőszakos, annyira naturalista és apokaliptikus (igen, a mindent feltárás értelmében), hogy örülünk ha túléljük komolyabb mentális sérülés nélkül. És dehogy akarunk még külön is rágódni a témáján. Távozz tőlem sántán, de élve, és ne nézz vissza, én sem teszem! - valami ilyesmi a Mártírok primér hatása, ami egy kitalált történettől azért nem semmi. Bár utólag azért egy haszna van: kinézek az ablakon, és a kinti világ sötét, szürke, hideg és esős, vagyis szuper, elbűvölő és mennyei. A mihez képest kérdése az egész.
p.s Van a cuccnak egy 2015-ös amerikai újrázmánya (magyarul remake), az kábé fele ennyire sokkoló, az pokoli látomás helyett csak egy középvacak horror, unalmas szombat estékre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése