Egyfajta bűnös élvezetnek is lehet tekinteni, biztosan az is, de én szoktam olvasgatni a filmesbulvár-rovatok olyan írásait, hogy 12+1 színész, aki utálta a legemlékezetesebb szerepeit. Az ilyesmire részemről úgy tekintek, hogy filmbuzi vagyok, papírom is van róla, szóval ezek a marhaságok is beleférnek. Viszont néhány témát hiányolok.
Például: 15 sztár, ki sohasem lett híres, 7 színész akit tévedésből majdnem rosszkor dugtak meg egy forgatáson, esetleg azt, hogy Tudja valaki hány híres színésznő evett már hidegen spagettit kézzel? Ezeknek is lenne annyi értelme, mint bármely más listázásnak, mert a lényeg a listázás.
De mi a fene jó a listázásban? Valószínűleg az, hogy elolvasunk (mintegy kettő-négy perc alatt) egy úgynevezett "cikket" arról, hogy mi az a hat dolog, amit ne együnk, ha karácsonykor van az első randink, akkor máris úgy érezhetjük, hogy rögtön hat dologgal többet tudunk, és ennyivel is jobban értjük a világot. Egy darabig, hisz egy-két óra múlva már ki a fene emlékszik ezekből bármire is? Viszont ilyesfajta ökörségek szinte korlátlan mennyiségben állnak, úgyhogy jöhet a következő értelmetlen lista, amitől megint egy kicsit, és kis ideig megvan az érzés, hogy kompetensebbek vagyunk a világban. Meg hogy - ha betolunk napi három-négy ilyet - milyen olvasottak is vagyunk.
Pedig nem, ez is csak egy érzés, hogy de sokat olvastunk is mostanában. Ez persze így van a szépirodalommal is. Én például igen olvasottnak érzem magam, (elvégre sok-sok könyvet olvastam már, hisz elég öreg vagyok hozzá), ám nem biztos, hogy ha elém kerül egy akár csak tíz évvel ezelőtt fogyasztott regény, nem biztos hogy fel tudom idézni a történetét vagy a karaktereket. Ez csak onnan jutott eszembe, hogy egy pakolászás a kezembe kerül Iain M. Banks A száműző című regénye. És annyire emlékeztem belőle, hogy tetszett. De tényleg semmi többre, pedig úgy lenyűgözött, hogy utána egyesével levadásztam és elolvastam Banks összes többi sci-fijét, meg néhány nem sci-fit is.
Ami lehet hogy nem baj, egy-egy ilyen könyvnél az élmény a lényeg, nem kell vizsgázni belőle, valahol mélyen meg bennem marad valami, gondolom. Az már közvetlen tapasztalat, hogy a tudatalattim szinte minden vackot megjegyez. (A minap egy amúgy sosem létezett, ám komplett sci-fi filmet álmodtam végig, nevesített és egyedi szereplőkkel, helyszínekkel, konfliktusokkal, és egy nagy csavarral a végén. Fura volt, de inkább ijesztő, mármint a tény maga.)
Viszont amikből vizsgázni kellett, ugye főleg szakkönyvekből, azokról ma is pontosan tudom, miről szóltak, például elég pontosan fel tudom mondani Max Weber alapművét A protestáns etika és a kapitalizmus szellemét. Pedig oktatói praxisomban ez nemigen jött elő, utoljára meg huszonéve olvastam, de vizsgatétel volt az egyetemen.
Szóval ha vizsgáznom kellene Julian Barnes Anglia, Anglia című regényéből, vagy abból, hogy ki az a 12 rendező, aki pályája során legalább egyszer részegen lehányt egy statisztát, akkor az is passzív, de bármikor felidézhető tudás lenne. Totál felesleges, de tudás. Mondjuk jobban belegondolva, mára már Weber is felesleges, senkit sem érdekel, hogy ismerem-e az írásait? Úgyhogy most elolvasom a 12+1 sztárpár, akik bevallották: imádták egymást megcsókolni a forgatáson című, érdekesnek tűnő szösszenetet, hátha kikérdezi valaki. De ha igen, akkor legfeljebb délután háromig tegye!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése