Egyáltalán nem lesz Alanis Morisette-koncert Budapesten -olvasom, és kár, mert ez olyan lett volna, amiért még én is képes vagyok kétszáz kilométert vonatozni. A velem amúgy egyidős kanadai énekesnőt azóta kedvelem, hogy először hallottam, aztán Kevin Smith Dogma című filmjéből az is kiderült, hogy ő Isten(nő), ami egyébként tényleg gyanús volt, szóval azért megnéztem volna élőben is.
De ez most már tuti nem jön össze, pedig én még láttam élőben az AC/DC-t, a Metallicát, mikor még nem fáradt nagypapák voltak, és bár a Queen-t nem, de legalább Brian May-t, ahol Cozy Powell dobolt mögötte, mert akkor még élt.
És hát ja, az egyfajta bakancslistán rajta lenne Alanis is, egy világsztár, aki nem popikon, csak jók a dalai, szimpatikus a hozzáállása, bár mondjuk nem pont egy sportarénás izén nézném meg. A sportaréna az afféle ákos-alakú senkiknek való, akik a színpadtechnikától látszanak valakinek (kicsi bácsi ugrál a ledfal előtt, reflektorokkal, you know), egy rendes művésznek nem kell látszania, az vele úgy spontán történik, mert ilyen gyárilag, a tehetséget nem lehet pénzért venni, eladási/megtekintési számokban mérni, vagy egyáltalán, állami középkeresztekkel megcsinálni.
És akkor kulturális rovatunk keretében, egy régi-régi dal, Alanis itt még a huszonéves önmaga, '98-as a műegész, de arra még én is emlékszem, milyen volt 24 évesnek lenni. (Pedig- bassza meg - jövő hónapban leszek pont kétszer annyi, csak fejben maradtam 22, forevör.) De akkor a köszi:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése