Lassan két éve már hogy elment. Illetve hogy nem jött többet, hogy az összest, amit együtt éltünk meg kukázta a párom, mondanám hogy vissza bármi áron, de nem így működik. - Tűnődik a magamfajta, ami elmúlt soha vissza nem jön már. Ez az Idők szava, ha-ha.
Hibás-e voltam? Ja, főleg én, áldozathibáztatásban jó vagyok, de ha magamba nézek, tettest találok arra, miért? Mert szar vagyok?
Aha, valszeg, illetve pláne, itt elfogynak a szavak, vágyom valamire, amire alkalmatlan az az alak.
Akivé lettem, nem szándékból és nem szívből csupán, szimplán ilyen a világ, amiben annyi a helyem, hogy kitúrjam magam bárhonnan, ahol egy kicsit otthon lehetek.
És hogy mennyire törékenyek vagyunk.
A hit vagy bármi egy perc alatt omlik össze, ha elmegy az a másik, az önvalónk foszladozik, mint a lyukas zokni, amit az ágy alá dobunk, mert kimosni nincs értelme már, kidobni talán kár, nem minta lehetne vele bármi.
Hát, ez maga az életnek titulált vicc, felskiccelte egy magát humorosnak vélő teremtő, nem írta persze oda, hogy végállomás a temető, mi meg élünk, mintha sose lenne vége, pedig.
Végre lehetne már egy kevéssé rút befejezés, ahol boldogan élünk míg meg nem halunk, és nem boldogtalanul meg. Bele.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése