Az élet nem habostorta, hiszen a nemzetközi helyzet fokozódik, különösen a frontok tekintetében. A melegfrontokéban. Ma már ott tatunk, hogy egy ferencvárosi gimnáziumból hazaküldték az ott diákoskodó tanulókat, mondván, hogy majd mindenkit értesítenek, holnap egyáltalán be kell-e menni? Addig is mindenki visszakapta a telefonját, hogy legalább haza tudjon szólni, mi az ábra.
Ehhez képest semmilyen Zsolt főminiszter-helyettes, úgy is mint a legszánalmasabb virtuális párt, a Kádéenpé elnöke és tagságának mintegy tizede, megfejtette, mi is a magyar közoktatásban a legnagyobb, legaktuálisabb gond, és hogy mit lehetne tenni vele.
Nos, a legnagyobb probléma, hogy a mai, permanensen telefonbuzeráló fiatalokban nincs elég nemzettudat, nem elég büszkék arra, hogy e Kárpátoktól ölelt medencében (Isten kalapján a bokréta, mint tudjuk, bár mi a franc az a bokréta? Biztos valami hagyma...) hagyták el a szülőcsatornát. Márpedig erre büszkének kell lenni, ezt a Dagadt is kinyilatkoztatta legutóbbi posványosi prédikációjában. Mert magyarnak lenni különleges ajándék, amiből az is következhet, hogy akkor mondjuk svédnek vagy franciának meg igen nagy csapás.
De semmilyen elvtárs kitalálta, hogy akkor mostantól (vagy jövőretől, ezen még gondolkodnak a karmelita sasfészekben) „országossá válik a nemzeti emlékezetpedagógiai program, amelynek célja, hogy minden gyermek legalább egyszer jusson el iskolai szervezésben egy nemzeti vagy történelmi emlékhelyre” .
Szép szó ez az emlékezetpedagógia, ilyeneket én is ki szoktam találni, hogy például politikai gasztroenterológia, dialektikus szexizmus vagy esetleg felejtéspszichológia. Meg az egész elképzelésnek van egy ilyen mekkai zarándoklat beütése, hogy ugye az igazhitűeknek életükben legalább egyszer el kell menniük a szent helyre, a haddzs nevű zarándoklat szervezésében. Nálunk meg innentől a diákoknak kell elmenniük valami nemzeti emlékhelyre. Gazdagabb, és széjobbosabb családból származók elmehetnek például Barguzinba, megtekinteni Petőfi időskori női csontvázát (elvégre Párizsban is ki van állítva Napóleon gyerekkori koponyája), gazdagabb, de libsi szülők gyerekei meg mehetnek Dél-Angliába megnézni a Stonehenge néven ismert köveket egy rét közepén. Elvégre a főminiszter-helyettes annyit állított, hogy nemzeti vagy történelmi emlékhelyet kell látogatni iskolai szervezésben. Stonhenge mondjuk nem tudjuk mennyire nemzeti a kiknek, de kétségtelenül történelmi, sőt történelem előtti. (Gondolom ez utóbbi majd plusz pontot ér.)
Szegényebb diákok elmehetnek Ópusztaszerre, megtekinteni az eredetileg vásári látványosságnak, a városligeti vurstliba készült, Feszty-körkép néven közismert, bénán historizáló giccset, meg körülötte az ómagyar és középparaszt diznilendet.
Ám ha valakinek erre sem telik, akkor biztos minden városban, és elég sok faluban valamilyen műkő Szentistván, Nekünkfáj Trianon obeliszk vagy legalább egy kopjafa, pirosfehérzölddel pántlikázva. Amúgy meg jó egy székelykapu is. Pestieknek pedig a Kossuth tér környéke ajánlott a „német megszállási“ emlékművel, meg a Trianon-lövészárokkal, de ha nem muszáj a nemzeti, a közeli Szabadság téren még mindig ott a szovjet felszabadulási emlékmű, az elég történelmi. Csak jókor kell érkezni, hogy elcsíphessék a felemelő pillanatot, mikor valami agyhalott mihazánkos épp szarral keni össze.
És akkor már nem is lesz érdekes, hogy az iskolában begyűjtik a telefonjaikat, a fejükre hullik a vakolat, és addig is megfőnek a saját levükbe. Hiszen (Kásler tata szerint) a Tízparancsolat betartása minden betegséget gyógyít, minden problémát megold, de ha valamit nem, mint mondjuk a klímaváltozás, arra ott a nemzeti büszkeség.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése