A Bárány ez a 2021-es izlandi-svéd-lengyel film először is lassú és szűkszavú, másodszor meg egyre bizarrabb, ahogy araszol előre. Ja, és szép, de arról nem tehet, az izlandi táj az egyszerűen magától szép, már ha valaki nem pálmafás tengerpartra vágyik.
Itt, a festőien zord tájban, a hegyek között éldegél egy házaspár, Ingvar és Maria, az ő magányos farmjukon nekik, és főleg birkákat termelnek, meg valamit művelnek a földdel is, legalább is van traktoruk hozzá. Meg hálóik a halakhoz. De gyerekük az nincs, pontosabban egy ponton kiderül, hogy volt ám, csak meghalt, és azóta kissé elhidegültek egymástól, de eléggé. Ennek megfelelően keveset beszélnek, ami filmforgalmazói szempontból igen helyes, mert ennyi szöveg miatt egyszerűen nem éri meg szinkronizálni.
De a lényeg az, hogy a gyerek elvesztése megviselte őket, különösen Ingvart, úgyhogy miután segédkeznek egy furcsa kisbárány világra jöttében, azt elkezdik afféle gyerekpótlékként nevelni. Aki meg valami félig birka, félig ember hibriddé növöget, azaz egy olyan kölyök lesz, akinek a feje, meg a felsőteste egy része birka, de amúgy humanoid. (A kutya is hülyén néz rá, mert nem ember, tehát nem gazdi, nem igazán birka, akit terlegethetne, és nem is a fajtársa, de valahogy mégis el kell fogadnia, hogy a falkához tartozik.)
Szóval az első fél órában kisrealista kamaradráma-unalomnak induló műegész itt kap egy vajszínű árnyalatot, aztán megjelenik a pasi bátyja Paul is, és egyfelől teljes lesz vele a szeplőgárda (félbirkasráccal együtt négy fő), másfelől meg lesz kis magánéleti feszültség is, amennyiben egymásra mozdulnak Mariával.
De a film még a kétharmadánál sem az a folk-horror, amit az ajánlók ígértek (na, erről az alműfajról is csak mostanában hallottam), az csak a végén lesz, mikor kiderül, hogy vannak más félbirkaemberek is, de egy biztosan... Addigra viszont Adának, a "gyereknek" is feltámad a birka identitása, midőn a „szülei“ meg a fater bátyja beszívnak és háromfős kamarabulit tartanak, ő meg kimegy a birkaistállóba, és látja a tükörben, hogy neki is pont olyan feje van, mint az ott lakóknak. Ami valahogy nem hasonlít Ingvar vagy Maria ábrázatára.
Hogy mi az értelme ennek, azt tudja a fene. Lehet, hogy az egész egy nagy metaforája a valaminek, például a gyerek elvesztésének, amit most egy félbirkával játszanak újra, legfeljebb Ingvar, aki főleg a szülő a házaspárból, ezúttal tényleg belehal, nem csak lelkileg. A másik olvasat meg az lehet, hogy éli meg egy gyerek, akkor is ha ilyen hibrid mutáns, hogy elszakítják a szüleitől. Meg hogyan élik meg a szülők, hisz az anyabirka szomorúan béget az ablak alatt (míg le nem lövik, elvégre ez egy dráma), de a feltételezhető apa is bejelentkezik a végére.
Meg lehet hogy van valami köze az egésznek az izlandi folklórhoz, csak azt meg kábé annyira ismerem, mint a Mars földrajzát (marsrajzát?), azaz érintőlegesen sem. (De mivel nem magyar film, így legalább a politikai áthallásoktól nem kell tartani, mint például, hogy Birkamenet Győzikével Show.)
Igazából ezt a filmet is csak a „kedvenc színésznőktől bármit“ paradigma jegyében néztem meg, mert hogy ezt is Noomi Rapace viszi el a hátán, akiről azóta megtudtam, hogy bár svéd, de a nevelőapja izlandi, így neki elég természetes izlandiul beszélnie, pedig nem is kell sokat.
És ezen a vonalon tovább haladva, már bekészítettem magamnak A 44. gyermek című filmet is, szintén a művésznővel az egyik főszerepben. (Állítólag elég rossz, de nem hiszek a kritikusoknak, tudom hogy rosszindulatú alak mind, van itthon tükör...)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése