Vasárnap reggel a Garfield-szindrómának nem nevezett tünetegyüttest említettem. Nos, a kedd az hasonló lehetne, de mégsem. Mert a kedd az nem hétfő, plusz reggel már látótávolságban a kedd délután, sőt este, ami taktikailag is lélektani fordulópont volt sokáig, legalább is nekem. Mikor konokul monoton mód ügyködtem a Gyárban, pláne délutános műszakban, kedd este már az volt a szubjektív észleletem, hogy a nehezén már túl vagyok. Egyszerűen csak azért, mert mindjárt megyek haza, és a szerdával új időszámítás kezdődik. Miszerint már csak három napot kell dolgozni, hogy aztán kettőt ne kelljen, és ez van olyan jó arány, hogy be kéne vezetni állandóra. Minden három nap után járna két szabadnap, ez szerintem sokaknak tetszene, mert bár még nem tökéletes, de az irány, amit kijelöl, kétségtelenül szimpatikus.
Plusz kedd estére az ember kezdi érezni, hogy ha minden rendben lesz, úgy értem nem csapódik be egy aszteroida, nem nyelek félre egy fél almát (ja, az Fehérke, a hó), vagy az éjszaka közepén mégis inkább a szomszédra törnek rá a farkasvámpír-emberek, akkor a végén még megérem a hétvégét. Ami persze a múltkor kifejtett keretrendszerben valójában csak a péntek estét, meg a szombatot tartalmazza, a vasárnap már a hétfő baljóslatú előszobája.
De kedden azért már látszik az alagút vége, igaz hogy pont az, amelyiken bejöttünk. De ha kilátunk hátrafelé, legalább nem üldöznek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése