M. Night Shyamalan új filmje, A csapda, hozza a mostanában szokásosat, azaz jó lehetne, hisz jól indul, hogy aztán valami értelmetlen zagyvasággá essen szét. Így aztán nem lesz jó. Plusz már megint családi vállakozásban dolgozott, mert az egyik fontos szereplő, a Lady Raven művésznéven futó popsztárt a saját nagyobbik lánya alakítja, aki civilben is énekesnő. (A kisebbik lánya meg nemrég debütált rendezőként A figyelők című misztikus horrorral, amiről írtam is, és ahol a fater volt a producer.)
Nos, a sztori úgy kezdődik, hogy van a Cooper nevű tűzoltó (Josh Hartnett), aki elviszi a tinédzser lányát, Rileyt (Ariel Donoghue) egy koncertre, olyan rendes, „tízezer tinilány sikoltozik az arénában“ típusú rémségre. És nem bírja nem észrevenni, hogy feltűnően sok a rendőr, sőt a géppisztolyos kommandós, mintha nem valami délutáni matinéra készülnének, hanem a harmadik világháborúra Aztán kiderül, hogy a Hentes munkacímű sorozatgyilkost akarják elkapni, mert valahonnan megtudták, hogy ott lesz a popipari hangversenyen. Cooper ettől kissé ideges lesz, hisz ő maga a Hentes, és ez nem spoiler, mert tényleg a tizedik percben kiderül. És onnantól az a küldetés, hogy: 1.) Jusson ki valahogy a minden kijáratot ellenőrző zsaruk között, és 2.) a lánya mindeközben ne jöjjön rá semmire.
port.hu
Eleinte mind a két elvárásnak megfelel (ehhez mondjuk meg kell kissé zsarolnia a nagyon nagy sztár énekesnőt, de az ő limuzinjával kijutnak, és a lány is csak később, már otthon jön rá, hogy a fater a Hentes (és Mészáros). Innentől néhány teljesen sablonos, ezért kiszámítható „fordulat“ után a végén csak elkapják, de olyan ügyesen, hogy még a feleségét sincs alkalma megölni, pedig végül is a nő vezette nyomra a rendőröket.
Az ügyesség egyébként ez esetben annyit jelent, hogy anyuci jól bedrogozza apucit, aki ettől hallucinál, és a főnyomozó rendőrnénit nézi az anyjának, valami rémesen ostoba pszichologizáló végkifejletben. Aminek már nem sok értelme van. Mert az odáig még oké, hogy darabolós sorozatgyilkosunk egyúttal érző szívű apa is, de valami ködös anyakomplexust is kevernek hozzá, meg gyerekkori traumákat sejtetnek az alkotók, csak épp az egész nem áll össze semmivé.
A faszi motivációiról így nem tudunk semmit, a módszereiről is alig-alig valamit, a családja meg valahogy túl lesz az egészen, mintha olyan nagyon nem rázná meg őket, hogy a fater egy pszichopata. (A felesége modndjuk már amúgy is sejtette egy ideje.)
Szóval a film a kétharmadáig egy feszes thriller, aztán szétbarmolódik az ez esetben szó szerint konyhai pszichologizálástól, no meg attól, hogy a karaktereknek a végére eltűnik az a maradék személyiségük is, amit addig még megengedett nekik a forgatókönyv. Valójában gyilkosunk lánya az egyetlen azonosulható szereplő, mert bár rajongó, de nem buta liba, plusz az iskolában is kiközösítik a menő, gondolom pompomlányok.
És külön gáz, ahogy a rendező a lánya, Saleka Night Shyamalan zenei karrierjét egyengeti, mintegy mellékesen. Hisz a cucc fele az ő koncertjén játszódik, és két feszült jelenet között időnként kapunk-egy dalt is, kis híján koncertfilm jelleggel. (Jobban belegondolva javítanom kell magam, ettől a film első fele is zagyva lesz, a dramaturgiailag indokolhatatlan dalbetétektől.)
Szóval A csapda thrillernek kiszámítható, drámának súlytalan (pedig lenne benne potenciál), akciófilmnek meg nem az, mondjuk szerencsére nem. Ehhez képest elég nézhető, csak még nem jöttem rá, miért?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése