Megnéztem Klúni György (szül. Clooney) új filmjét, melyben a művész egy kiégett filmsztárt játszik, szerintem magát, legalább is a helyén egy nagy fekete lyuk van a képen, csak onnan tudjuk hogy létezik, hogy van neki sajtós píárosa, menedzsere, fodrásza, magángépe, rajongói, meg ilyenek. De amúgy egy nem egy személy, bár valaha az lehetett, hanem egy brand, egy márkanév, egy reklámplakát-arc, szóval egy sztár.
És a hatvanat elérve leesik neki, hogy tényleg ez van, ő várta a megdicsőülést, de ehelyett eltűnt. A lányai életéből például, a nagyobbik már le is mondott róla, a kisebbeik meg épp ezt teszi egyetemre készülvén, úgyhogy Klúni bácsi (azaz Jay Kelly) elmegy Európába, ahol a lánya hátizsákozik a haverjaival, valami francia dzsesszfesztiválon, meg aztán valahol az olaszoknál. A fater persze rmagánepülővel megy, vele meg az egész slepp, különösen emblematikus jelenet, mikor Párizsban egy lesötétített ablakú, nagy fekete autókból álló konvojjal vonulnak, jelezve, hogy a Sztár elvtárs nem e világban él, ő nincs jelen, csak látszik.
Na, ezt a Klúni precízen le tudja hozni, ő tényleg az a színész, aki leginkább csak látszik, és a közönség egyik fele eleve leginkább reklámokból ismeri, pedig volt eset, hogy színészként is csinált valami maradandót. (Már persze a médiaperszónája végtelen ürességén túl. Tényleg, az üresség lehet maradandó? Mostanában mindig ilyen hülye kérdéseim vannak...) Nemrég emlegettem az Ó testvér, merre visz az utad ? című Coen (testvérek)-filmet, na abban például tényleg jó volt.
Itt meg erős az ember gyanúja, hogy persze nem önmaga (ennél normálisabb palinak érzékelhető), de valami olyasféle karakter, aki nagyon nem szeretne lenni, amitől fél, mármint hogy ilyenné válhat, ha nem vigyáz. Mert Jay Kelly úgy magányos, hogy folyton egy csomó ember van körülötte, akikkel viszont nem tud, vagy nem is akar mit kezdeni. Még Ron, a menedzsere (egy színtelenül normális Sandler Ádám) is rühelli kissé, pedig elvileg barátok, de a sztárnak már csak annyi az érzelmi viszonya hozzá, mint a vodkamárkához, aminek a reklámforgatása miatt nem tudta meglátogatni a nagyobbik lányát. Azaz szereti, de csak ritkán, kis adagokban, és olyankor gyengeséget mutat, ami meg fújj!
A Jay Kelly egy közepes film, fontos dolgokról mond közhelyeket jól megírt dialógusokba csomagolva, remek a képi világa (naná, az európai helyszínek adják magukat), jók a színészek (Laura Dern-t például nem lehet megunni), csak az emberben felmerül a kérdés, hogy mégis mi a fenéért néztem én ezt több mint két órán át?
(A válasz: fáradt voltam, némileg unatkoztam, és tényleg nem is rossz...)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése