Mostanában egy ideje már, rendszertelenül, de nagyjából személyfüggő vagyok a filmeket illetően, avagy rendezők, színészek mentén szemlélek jobb-rosszabb darabokat. Guillermo del Toro nem tartozik a kedvenc rendezőim közé, nekem túl mesefilmesek a dolgai, akkor is ha ő éppen rém komolyan gondolná. De valamiért bejött anno a Hellboy, meg egy kicsit A faun labirintusa, legutóbb viszont kifejezetten bírtam az új Frankenstein-adaptációját. És mivel a kedvenc színésznők listáján meg ott van Mia Wasikowska egyenesen Ausztráliából, előkotortam a Bíborhegy (Crimson Peak) című, 2015-ös del Toro-filmet, amiben főszerepel.
Hát, mesefilm ez is, látványos, hangulatos, sablonosan banális, kissé hosszú, de olyan, mint az indiai csatni, ami annyira csípős, hogy nem lehet megenni, de annyira édes, hogy nem lehet nem befalni sem. (Szerintem ez a köpni-nyelni nemtudás szofisztikáltabb kifejezése, egy konkrét gasztro-utalás keretében.)
Megint a tizenkilencedik században vagyunk, csak ezúttal Amerika, meg aztán Anglia a helyszín, ahol látványos kosztümökben finom, művelt kisasszonyok tapicskolnak a viktoriánus sárban, festményszerű képeken. (És már az elején szóba kerül Mary Shelley, de a rendezőnek már akkor be volt kattanva Victor Frankenstein sztorija.)
A főhős itt egy fiatal, hajlamait tekintve nem kicsit feminista (avagy szüfrazsett), huszonéves írónő (Wasikowska), pontosabban az szeretne lenni, de több baj is van ezzel. Tehetsége még lenne, ám a kiadók egy nőtől nyúlós-nyálas romantikus vackokat várnak csak, és ha mást ír, látatlanban elutasítják, mert túl nőies a kézírása, így rögtön lebukik. (Mikor meg géppel ír a fater irodájában, megkérdezik tőle, hogy kinek a kéziratát gépeli, mert ő ugye eleve nem lehet a szerző...)
Innen indul a sztori, ami valamiféle thrillerbe csap át (nem horror ez, ha minden gyilkosságos cucc horror lenne, akkor a Columbo is), mert a Edith, a csaj fejét elcsavarja egy lecsúszott angol arisztokrata (a főleg jellegtelen Tom Hiddleston), aki nyilván csak a leendő após vagyonára hajt, akit meg is ölnek gyilkolni egy idő után, biztos csak mert nem tetszik neki a lánya udvarlója. Akadály elhárítva, Edith hozzámegy a báróhoz, és áthúznak vissza Kis-Britanniába.
A családi kastély lerobbant és igen gótikus, ami úgyszólván elengedhetetlen egy rendes szellemjáráshoz. Edithet már amúgy kísérti az anyja, itt meg úgy tűnik, vannak újabb kísértetek, miközben a frissen lett férje sem igazán erőlteti ezt a házasélet-dolgot. (Mondjuk tényleg, egy szellemkastélyban kinek van kedve dugni? Ha csak nem ahhoz a szubkultúrához tartozik, amely tagjai eleve arra izgulnak, ha éjfélkor csinálhatják egy temetőben.)
A férj meg a gonosz nemmostoha nővére (Jessica Chastain) persze hidegvérű hentes és mészárosok, a házasságszédelgési ipar véres oldalán, a pasi gazdag lányokat vesz el, lenyúlja a családi vagyont, aztán az aktuális csaj, immár halott állapotban mehet a pincébe rohadni. Nem csoda, hogy ezek után minden áldozatnak kísérteni van kedve, hogy szívjanak már kicsit a még élők is.
A végére persze a rosszak szívják meg elsősorban, a főhős meg csak erősebb lesz az egésztől, ha már nem halt bele, csak majdnem, de hát így megy ez az efféle filmekben, mondtam, hogy banális egy sztori.
A többi meg..., nos szódával elmegy. A színészek jók, a látvány pazar, a dialógusok papírszagúak, az egész túl hosszú, a rendező nyilvánvalóan a saját vízióiba szerelmes, de nem lehet nem nézni, pláne ha kint alig pár fok van, az idő borús és ködös, de felettébb nem akar esni, pedig csak az hiányzik a kellemesen letargikus hangulathoz. Na, ekkor jön a Bíborhegy, mint a hiányzó puzzle-darab, és a világ máris kerek. Komor, sötéten semmilyen, lehangoló, de kerek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése