Balról jobban

"A háború egyik legborzasztóbb kísérőjelensége, hogy a hadipropaganda, az üvöltés, a hazugságtömeg és a gyűlölködés mind-mind olyan emberektől származik, akik nem harcolnak.“ 

(George Orwell)

Ma van Eric Arthur Blair halálának évfordulója (mi csináljak, nem találtam érdekes születésnapot), aki nálam állandó  hivatkozási alap, ha bárki beírja a blog keresőjébe, itt jobbra, hogy „orwell“ lesz egy csomó találat. Tudom, kipróbáltam, kissé rácsodálkozva, hogy miket irkáltam össze régebben... Ja igen, Mr. Blair George Orwell néven publikált, amíg.

Tehát, Orwell (nem Orville, az az egyik Wright-fivér volt) 1950-ben halt bele az életbe, konkrétabban a tuberkolózisba, ami indokolatlanul korainak tűnik, hisz 1903 nyarán született, azaz a 47. születésnapját se. (Ennél én máris jobban állok, bár nem is írtam meg még a nagyregényemet. Biztos ezért halogatom, elvégre George is alig kicsivel élte túl főműve, az 1984 megjelenését.)

Újságíróként, a közéletről gondolkodó... nos, gondolkodóként eléggé baloldali volt, ami ahhoz képest volt kissé váratlan, hogy nem kifejezetten munkáscsaládból származott. Az apja állami tisztviselő volt a gyarmati Indiában (ő is ott született, jobban belegondolva ez azért sokmindent megmagyaráz), a kis Eric, aki még nem volt George pedig az egyik legelitebb angol magániskolában az Eton College-ban érettségizett. Nem túl nagy sikerrel, nem is vették fel egyetemre, de nem is érdekelte, húzott vissza Indiába, ahol a rendőrségnek dolgozott pár évig, és nyilván még többet látott az ottani nyomorból. Miként később London és Párizs szegénynegyedeiben is, így ezekkel a tapasztalatokkal nehéz is lett volna nem baloldalinak lennie.

litera.hu

Újságíróként tudósított a spanyol  polgárháborúról, ez csak megerősített politikai nézeteit, de annyira, hogy valami marxista szabadcsapatban még fegyveresen is harcolt. És bár élete végéig balos maradt, a szovjeteket, meg a nyugati kommunistákat azért egy idő után már rühellte, ehhez csak Sztálin elvtárs-pajtás, meg az ő NKVD-je kellett.

Az Állatfarm még olvasható úgy, mint általában  a totalitariánus diktatúra szatirikus leirata, legyen az bolsevik vagy fasiszta, de az 1984 esetében már  nem lehet elsősorban a sztálini rémuralomra gondolni. (Hitler ettől még szintén a sorok között, sőt a sorokban, 

És hogy többek (no meg a magam) szomorúságára aktualizáljak kissé, a mi mostani kis önkényuralmunkkal is az az egyik fő baj, hogy Orwellt (különösen a két említett regényt) nem tanulságképpen olvassák, hanem receptkönyvként. Sérelmünkre.

Rövid cápalátogatás a nappalimban

"Egy nagyon jó, szórakoztató, egyfajta üzleti kultúrát közvetítő műsor...“

(ismeretlen kritikus, aki egy marha)

Én eddig úgy tudtam, hogy a bevételre hajtó kereskedelmi tévék egy átlag vasárnap estére valamiféle jól megszokott (tehát prosztó, igénytelen, kurva drága, ezért termékelhelyezésekkel súlyosan terhelt) szórakoztató műsorokat szoktak betervezni. Vagy filmeket, lángoktól ölelt kis hazánkban már minimum negyven éve nem lehet mellényúlni például egy Bud Spencer-Terence Hill film száznegyvenhatodik ismétlésével. Vagy bármivel, amiben volt pankrátorok felhőkarcolókkal ütlegelnek űrgodzillákat, világmegmentési céllal, esetleg a fiatalabb Hugh Grant viccesen félszeg módon lesz szerelmes a szomszédlány barbadosi takarítónőjébe.

Ehhez képest az RTL annyit bír ilyenkor kipréselni magából, hoogy Cápák között, ami valami kibaszott Monopoly-reality, illetve Capitaly, ahol irritálóan nagyképű, pénzes baromarcok aláznak embereket, akik meg béna ötletekkel akarnak pénzt tarhálni tőlük. Az egyik oldalon csupa ütnivaló pojáca, akik centire pontosan hozzák az undorító kapitalistának azt a marxi, de főleg engelsi prototípusát, ami lényegét tekintve (ezek szerint) a 19. század óta nem sokat változott, a másik oldalon meg egy csapat kretén, akik viszont ilyen kaptalista cápák akarnak lenni, de kéne hozzá della. (Oké, biztos van egy-két jó ötlet, meg komoly elképzelés is, de az ilyenekkel meg minek mennek egy ilyen... mondjuk hogy businesstrash-műsorba?)

És engem vagy bárkit ez miért is érdekelne? Vasárnap este? Valaki RTL-es főnöknek nagyon elment otthonról a kokaindílere, és azóta is csak hülyeségek jutnak eszébe, esetleg ez csak egy vicc, egy médiahack. De gyanús, hogy komolyan gondolják, mert ugye viccnek elég szar lenne, és ahogy utánaolvastam, még nézik is egy páran. Sőt, van akinek tetszik, de az ilyen ember nyilván a balatoni nyaralása alatt is a telefonkönyvet olvassa a strandon, egy hideg sörrel az árnyékba húzódva, esetleg egy szövegkiemelővel elméleti hallállistát is konstruál közben.

Azt hiszem, már a cég egy másik csatornáján futó ajánlón kiakadtam, és tegnap belenéztem magába a produkcióba, a tartalmi részt mintegy az első reklámblokkig bírtam (az elég hamar jött), aztán kerestem a neten egy  belezős horrort, hogy lenyugodjak kicsit, mert bizony a belezős horror lényege, hogy mindenki megszívja, főleg akit kibeleznek, de azok meg elég gyakran az efféle cápák, akik éjszaka, egy erdő közepén a kunyhóban, már hiába akarnak jó emberek lenni.

De azt tényleg nem értem a műsor kapcsán, hogy akkor ezt így most hogy?

p.s. Az este tizenegy utáni műsorsávba javalom a Szadisták vs. Mazochisták Show-t, ahol kínzásokra licitálhatnak mindkét oldalról, és a győztes párok aztán le is játsszák egymással. Vagy adjanak szombat esténként simán egy fingóversenyt, ahol az nyer, aki nem sértődik meg, ha a zsűri szerint nem elég büdöset produkált.

p.s. Mert ennek akkor sem szentelek egy külön posztot, nem ér ez már annyit. Se. „A Brüsszel elfoglalását célzó hadművelet második fázisát ezennel megnyitom”. - mondta a Felcsútok Géniusza, aki pártvezér és kancellár, valahol máma még. Két kérdés:

- Volt első fázis, és az sikeres lett?

- Ettől ő még mindig a nagy békepárti?

A válasz mindkettőre ugyanaz: Egy faszt! (Bocs, ezt nem lehet finomabban.)

És azt mondta: "Mi, Magyarország, a brüsszeli rendszer ellenzéke vagyunk." Csaxólok, én nem, úgyhogy a többes szám első személy is indokolatlan.

A mentális mentalitás-deficit

„A lógó orrú hollandokat látva még csodásabb volt a magyar kézisgyőzelem“ -és ez egy cím a Zorigón, ami annyira jellemző a propagandamédia aljadék mentalitására, hogy tanítani kellene. Mert ugye arról van szó, hogy nem egyszerűen annak kell örülni, hogy nyert a magyar válogatott, hanem egyúttal (sőt, gyakran főleg) annak is, hogy vesztettek a hollandok, és ettől szarul érezték magukat. Lexebb öröm a söröm urán a káröröm (és a te káröröd meg az ő kárörük), nekünk attól lesz jó, ha másnak rossz, attól meg a legjobb, ha neki (bárki is legyen az) rosszabb, mint nekünk.

Ez a „dögöljön meg a szomszéd tehene is“ paradigma, amely gyakran a „mit tett le az asztalra?“ keretrendszerében értelmeződik, azaz a másik teljesítménye mindig szánalmas, de ha már nem lehet annak a behazudni, akkor csak véletlenül lett valamiben sikeres. Viszont ne legyen már akkora arca, mert hozzá képest mi ugye mindig is, valamint leginkább, ám ha nekünk nem jön össze valami, akkor senki más se vegye  a bátorságot hozzá.

Az olyan erősen roncsolt társadalmakban, mint amilyen a miénk, ez alapbeállítás, mifelénk erre épül a komplett rezsim, a Zorigó méltán névtelen szerzői is leképezik und kiszolgálják ezt, hisz igény az láthatóan van rá. (Erről eszembe jut egy poén Bödőcstől, miszerint sokak szerint  nem szabad viccelni a magyar történelemmel. A szlovákkal lehet, mert az nincs. És jellemző módon ezt a londoni fellépése felvételén hallottam.)

kepesifi.com

Úgyhogy valószínűleg bennem van a rendszerhiba, de nincs benne a lábamban a bugi, hogy fú de jó ha valakinek rossz, akit nem szeretek. (Attól nem örülök jobban a szülinapomra kapott legónak, hogy közben a rohadék Gézuka lázas betegen fekszik. Nem is írok a Zorigónak.) Aha, az is egy megfejtés (bár nem az enyém), lehet hogy annyi az egész, miszerint túl sok embert nem szeretek, nem is annyira konkrét személyeket, mint inkább személyiség- és mentalitástípusokat, így aztán ha mindegyiküknek rossz lenne, akkor már nagyjából nekem is. Elvégre nem lehet egyedül megúszni, ha másoknak szar, ez is egy alapja lehet a szolidaritásnak, akár valódi empátia nélkül is (vagy annak minimumával), mert senki nem ellensége önmagának. Másnak bármikor, de magának nem, még az önpusztítás is ritkán tudatos, egy átlag heroinista is boldog akar lenni, nem halott (aztán már csak egyben matradni valahogy). Mások vonatkozásában pedig pont mint Hobbes társadalomfilozófiájában: nem jó  mindenkivel ellenségesnek lenni, mert minden felülkerekedésünkben ott a veszély, hogy legközelebb alulmaradunk, és fájni fog nagyon, úgyhogy inkább ne is verekedjünk, de ha mégis muszáj, ne kéjelegjünk a vesztes kínján. Asszem ez ennyire egyszerű.

De akinek attól csodás egy győzelem, hogy a vesztesnek láthatóan rossz, az menjen a picsába, vagy tudom is én, csinálja otthon a négy fal között, ne a címlapon.

Az időcsúszás-sejtés igazolás

Száz évvel ezelőtt ilyenkor kedd volt. Ennek az égvilágon semmi jelentősége, leszámítva hogy bizonyítja elméletemet, a Nagy Naptár Sejtést, miszerint százévente egy napot csúszik az idő. Hátra. Azaz 36500 évente egy egész évet, pontosabban majdnem, mert még hozzá kell számolni a szökőéveket. Így igazából 36525 évente csúszik az idő egy egész évet vissza, azaz aki most születik, az 38549-ben még csak 36524 éves lesz, ami legalább is megnyugtató gondolat. Pláne, hogy ilyen életkorral az ember nem ember, hanem minimum valami alacsonyabb szintű hindu félisten, mondjuk ilyenkor meg pont nem érdekli, hogy egy év ide vagy oda.

De legalább mindezt pompásan levezettem abból, hogy éppen száz éve, napra pontosan kedd volt, de ma még csak hétfő. Mármint nálunk, New Yorkban most (reggel 4 után) még vasárnap este van, tíz óra múlt, szóval a hülye amerikaiak két napot nyertek vissza? Ez rémesen igazságtalan...

És nem, nem én vagyok a hülye, a világ hülye, arról meg nem tehetek hogy mindenki szembejön az autópályán. Az enyém az egy korrekt matematikai levezetés, márpedig a matekhoz értek, én kérem már 1992-ben ötösre érettségiztem belőle, és 97-ben szintén ötösre szigorlatoztam,  akkor, amikor egy csomóan még meg sem születtek, vagy legfeljebb a Három Nyulak óvoda Napocska csoportjában tanulták a számokat egytől nyolcig. És tényleg sokan vannak ilyenek, de ezt most nem vezetném le, mert a demográfiát már az egyetemen is untam, azóta meg még mindig alig érdekel.

Egy csiga emlékiratai

Na most, volt még 2009-ben a Mary és Max, ami a valaha volt kedvenc animációs filmem lett, egyrészt mert a történet drámai volt és nagyívű, miközben összesen kettő plusz kevés szereplőt mozgatott, a humora kissé sötét, de remek, a vizualitása meg lenyűgöző. Sehol a CGI, sőt ámítógép se, itt minden figurát, díszletet, utolsó apró tárgyat megcsináltak gondosan, hogy aztán kockáról kocákra, klasszikus stop-motion technikával vegyék fel az egészet. Az író-rendező-animátor pedig Adam Elliot volt, fedőnevén Oscar. Díjas. Aki azóta nem csinált „egész estés“ filmet (tényleg, másfél óra miért és mióta egész este?), volt még 2015-ben az Ernie Biscuit, de az csak rövidfilm, és tavaly év vége fele, mintegy tizenöt év után áll elő újra egy hosszabb darabbal.

Ez lett az Egy csiga emlékiratai, ami lényegét tekintve pont olyan, mint a Mary és Max, szerencsére, teszem hozzá gyorsan. Mert pont valami ilyesmire vártam, de annyira, hogy az utóbbi hetekben kétszer is láttam az emlegetett darabot. És nem puszta időkitöltésként, ebéd közen vagy porszívózás helyett.

A csigás verzióban is magánélet van súlyos terhekkel, mint a halál, az elidegenedés, a kényszeresség, az abúzus, úgyhogy ez a cucc sem csupán a látványvilága miatt nem tekinthető az animációs filmek Diznihercegnős vonalába tartozónak. Azok hányadékok, ez meg úgy letargikus, hogy közben azért nagyon óvatosan, és a maga keserédes módján még optimista is.

Itt adott két iker (mondjuk egyedül nehéz is ikerként születni, az ilyesmihez jellemzően minimum ketten kellenek) Grace és Gilbert, akik az 1970-es évek Melbourne-jében  gyerekek (akár csak az író-rendező), egy minimum problémás családban. Apu iszik, anyu már a szülésbe belehalt, és mikor apu is hirtelen elhuny meghalni álmában, az ikreket szétválasztják, és más-más nevelőszülőkhöz küldik őket. Grace egy olyan házaspárhoz kerül, akik hobbija a swingerkedés, azaz szeretnek váltott partnerekkel dugni, de ez időigényes elfoglaltság, úgyhogy keveset vannak otthon, Gilbert ellenben egy puritán, avagy keresztény fundemantilsta családnál köt ki (a kontinensnyi ország másik felén). Az ő hobbikuk az, hogy erőszakos, bigott seggfejek, szóval a fene tudja, melyik testvérnek rosszabb, de talán a srácnak egy kicsit sokkal inkább.

Grace csak magányos, és bár nagyjából az tartja életben, hogy egyszer majd újra együtt lehetnek Gilberttel (így aztán alig vannak emberi kapcsolatai helyben), azért neki is lesz legalább valami szenvedélye. Csigákat gyűjt. Nem minőségre mennyiségre utazik, jöhet bármi, ami csiga, vagy csigás tematikájú biszbasz, lesz is belőle ennek nyomán egy igazi, kényszeres gyűjtögető.

És aztán jönnek a Mary és Max analógiák. Hőseink leveleznek egymással, de már nem lesznek együtt, mert mikor Grace épp házasodna, kap egy levelet, hogy Gilbert meghalt. Amiben benne volt nyakig a nevelőanyja, aki házilagos elektrosokkal kívánta kúrálni a vélelmezett buziságot, nyilván az ő istene nagyobb dicsőségére. Grace házassága persze nem ettől nem működik, szimplán csak nem akar durván meghízni, akkor se, ha a férje a dagadtakra izgul. Úgyhogy marad neki Pinky, az idős szomszéd néni (és másodlagos nevelőanya), akit viszont lassan elszakít tőle Mr. Alzheimer...

A csiga meg az ideális szimbóleum Garce helyzetére, mert egyrészt mindig nála van a háza, ahová visszahúzódhat, szigorúan csak egyedül, de ha épp menne valamerre csak előre tud, egy csiga egyszerűen nem képes tolatni. Mi is nehézkesen, de a csigák egyáltalán nem.

Mondjuk itt a végén azért van egy konkrétabb happy end, mint Elliot korábbi műveiben, amúgy mindegyiknek sírás a vége (befogadói oldalról is), de ez esetben némileg pozitívabb értelemben. Ja igen, ezt is jelölték Oszkárra, hátha megkapja, miközben nyilván kicsit sem számít az a díj, régóta már. Nekünk. A filmeseknek nyilván több lehetőséget és nagyobb kupac pénzt jelenet, de ez engem hadd ne hasson meg, at Egy csiga emlékiratai megáll magában, mindenféle pántlikázás nélkül is.

Na, ezt már tényleg ne...

Ma reggel óvatlanul meg-, avagy belehallgattam a Felcsútok Géniuszának szokásos péntek reggeli rádiós igehirdetésébe, amint nem mellesleg már nem is próbálnak interjúnak álcázni, mert a Jutyúbos videón látszik, ahogy a „kérdező“ csávó papírból olvassa fel a kérdését, a vezír meg bólogat, és egyszer majdnem kijavítja. Hogy de elvtárs, nem ez volt szó szerint a kérdés, így nem lehetsz hosszú távon is udvari mikrofonállvány, te görény! Izé... görény elvtárs.

Formailag rémes volt tehát az egész, pláne a tartalom függvényében, ugyanis a pártvezér és kancellár a legdurvább, kultúrállamokban csak a explicit neonácik által tolt összeesküvés-elméleteket mondta fel nagy jókedvvel (és derékbőséggel, mondanám - de nekem szabad, rajtam is van némi túlsúly), alig-alig civilizáltabb megfogalmazásban, mint ahogy azt a karlendítős diskurzusokban szokás. Ami praktikusan annyit jelent, hogy legalább nyíltan nem zsidózott, bár a sorosozást így is mindenki értheti annak, aki akarja. és sokan akarják, efelől nincs kétség.

Ellenben kiderült, hogy a 2020-as amerikai elnökválasztásokat elcsalták a demokraták, Trampli Krumpli elnő kúr az megnyerte, csak nem hagyták neki, mert ezek ilyenek mind. Ez mókás. Erről a vonatról négy év után épp leszállt Donáld kacsa is, a mi főminiszterünk meg kurva bátran elkezdi lökni ezt a sötét ostobaságot, akkor, amikor már az égvilágon semmi tétje sincs. De ő ilyen nagy harcos, szeret tét nélkül harcolni, ehhez általában kitalál magának ellenségeket, akik felett fényes győzelmet arat, de jó az is hogy ha már lejátszott meccsek végeredményére tesz téteket.

De most már minden jó lesz most már, az amerikai nagy bölcsen egy egomániás idiótát választottak meg, aki akkora békegalamb, hogy máris azon filózik, miszerint kéne neki Grönland, de ha nem adják a dánok (vagy a grönlandiak), arra való a hasrege, hogy de, akarják. Elvégre ő békepárti, a béketábor fényló vezércsillaga, és a Dagadt körülötte kering.

A demokrata kormányzat ellenben kibaszottul háborúpárti volt, de annyira hogy az a Holdról is látszott, plusz ideküldtek hozzánk egy verőembert, nagyköveti minőségben. Akinek lényegében az volt a küldetése, hogy szétverje a  mi ezeregyszáz  éves államiságunkat, idegenek játssza át a Szent Magyar Hazát, de mi nem hagytuk! (Ez a barom még el is hencegett vele, hogy az elmúlt négy évben ő egyszer sem volt hajlandó találkozni vele. Mintha legalább is érdem lenne, hogy az legfontosabb nem európai szövetségesünk nagykövetével szóba sem áll... És az már csak hab a tortán, hogy Davis Pressman nem négy évig volt itt, az annál kevesebbre jön ki.) Sőt, egész Európából ki fogjuk seprűzni a soros háttérhatalmi demokratákat!

Na, itt hagytam abba a hallgatását. Először is megvolt a napi uszítás-adagom, primitív konteó-kontingensem, demagógia-túladagolásom, másodszor meg egy ilyen alak ne beszéljen többes szám első személyben, azaz az én nevemben is. Se. Mára eljutottam odáig, hogy nem csak egy rohadt mondatával nem tudok egyet érteni, de lassan azzal sem, ahogy a széken ül.

A magyar miniszterelnök hülye. Belehülyült a saját örült és primitív dumáiba, látszik, hogy már el is hiszi azokat. Ha pedig ez a hülyeség találkozik a hatalom mámorával, akkor ez a szánalmas és lényegében közveszélyes figura lesz belőle. Pont mint példaképeinél, akik egyszerre a narancssárga fejű jenki pszichopata, meg Vlagyimir Vlagyimirovics. Ja persze, van ebben némi kognitív disszonancia, dehát a felcsúti az olyan, hogy ő - az eredti szólást némileg kifordítva - két csárdában akar egyszerre dudás lenni. De ettől csak skizofrén lesz, nem mintha ez ma már számítana bármit is.

Rómeó, Júlia és a családon belüli

Az úgy volt kérem, tisztelt bíróság, hogy mielőtt Rómeó beleszeretett volna Júliába, először annak unokatestvérével Rozalinnal randizott. Aztán a sorsszerű véletlenek miatt végül lett az, amit híres filmeken is megírtak. (Jó, a vége más, a szerelemesek igazából elhajóztak a Napba. A felkeltébe.) Legalább is erről szólt tegnap délután a meglepő módon Rosaline címet viselő tavalyelőtti film, ami ellentétben Shakespeare klasszikusával, egy könnyed kis bohózat, ahol a nagyon is mai fiatalok mai nyelven beszélnek, nyakig az olasz korareneszánsz díszleteiben. Tényleg szórakoztató, különösen a végén, mikor Rómeó és Júlia végre összejönnek, és azon töprengenek, hogy oké, szerelmesek, de van bármi közös az érdeklődési köreikben? Foci, borászkodás, valami?

pinterest.com

A film tényleg jó, de én inkább továbbgondoltam, mi lenne, ha R és J nem halnak meg drámaian tragikus hamarsággal. Hanem mondjuk összeházasodnak, lebabáz az asszony, és középkorú öregemberekként (hja, akkoriban ugye...) már gyűlölik egymást, no meg a legkisebb fiukat Lucianót, aki ahelyett, hogy rendes buzi lett volna, a kecskékre gerjed. Vagy valami ilyesmi.

Nos, az valószínű, hogy a páros nem maradhatott volna Veronában (pedig pont a Capulet-ház közelében tudok egy remek kis bisztrót), úgyhogy kerestek volna egy másik várost, ahol másik maffiacsaládok ölik egymást, már rég nem szívből, csupán csak megszokásból. (Családi örökség: ezüst evőeszköz, kristálypoharak, egy penészes ház, és hat generációra visszavezethető gyűlölet, két évenkénti vendettával.)

Először persze megpróbálkoztak volna a vidéki élettel, gazdálkodás meg ilyesmi, de annyira városi kölykök voltak, hogy persze, Verona utcáin láttak ők lószart eleget, meg valahol hallották már a szót, hogy „trágyázás“, de sosem tudták összekötni a kettőt. Aztán egyszer bevetették a földjüket tarhonyával, és rájöttek, nem megy nekik ez a mezőgazdaság, de nem baj, legalább a leendő gyerekeik nem lesznek akkora parasztok.

Így az alternatív történetben maradt nekik mondjuk Padova, az is egy pont olyan város, hasonlóan semmilyen közbiztonsággal, de a veronaiak utálták nagyon, szóval ott nyugtuk lett. Ehhez persze először nápolyi menekültnek kellett kiadniuk magukat, így még kicsit sajnálták is őket. Aztán jött a munkakeresés. Rómeó a besurranó csizmadia szakma mellett kötött ki, azaz lopott lábbelikkel kereskedett a piacon, Júlia meg háztartásbeli szalonkurvaként szedte össze a kosztpénzt, amennyiben nem feküdt le bárkivel, de tíz líráért egy szopás bármikor belefért. Azt még a gyerekek mellett is lehetett csinálni.

Amúgy négy gyerekük született, Paolo, Rosalina, Sergio és Luciano, mind a négyen más-más utat jártak be. Paolo először verőember lett egy helyi bankárnál, husáng-alapú hátralékkezeléssel foglalkozott, később partnerré lépett elő a cégénél, és a városi tanács legnagyobb megvesztegetői közé emelkedett. Rosalina hozzáment Paolo korábbi főnökéhez, így ő is a Carussel család tagja lett, bár konkrétan a szervezett bűnözést csak háttérmunkával segítette. Sergio ellenben nem köteleződött el a Család mellett, ő mint afféle lázadó lélek szabadúszó zsaroló lett, Luciano a Kecskebaszó pedig bordélyt nyitott, később több más városban is.

Rómeo és Júlia még negyven éves koruk előtt elhidegültek egymástól, a férfi több ízben is lekurvázta párját, aki viszont jól bánt a nehéz, öntöttvas serpenyőkkel, így veszekedéseik rendre nyolc napon túl gyógyultak. De azért együtt maradtak, mert hova is mehettek volna? Plusz először ott voltak a gyerekek, mikor meg felnőttek, akkor ott voltak, mint akik eltartják Rómeóékat, méghozzá  nem is rosszul. Így aztán boldogtalanul éltek, míg meg nem haltak, de legalább jólétben. Rómeó 52 évesen hunyt el vérhasban, mert akkor már tizenöt éve nem mosott kezet, Júlia pedig három évvel később lett öngyilkos, mikor rájött, hogy Rómeóval igazából féltestvérek voltak. Merthogy korábban is volt már példa titkos Capulet-Montague románcra, pedig azt hitték, hogy ők az elsők. (A végére legalább értette, miért akkora kretén az összes gyereke, kivéve Rosalindát, ő a sarki kocsmárostól volt.)

- O -

Lehetne persze egy pozitív változat is, ahol Veronában kitört a béke, a szerelmesek meg boldogan éltek, míg meg nem haltak. De Shakespeare igazából pont ezt írta meg, amennyiben fitalon haltak meg ugyan, de egy kicsit még pont boldogok lehettek előtte, aztán meg csak  kitört az a nyavalyás béke, gondolom. 

A fúziós reaktorok állása, valamint a kisugárzás

Az nem teljesen világos, hogy MI az a bunkó algoritmus, amelyik hetente legalább kétszer valami horoszkópot tol az orrom elé, pedig csak belépek a fiókomba. Nem a zoknisba (nincs is egy fióknyi zoknim, vagy legalább zokninyi fiókom), a májkroszoftosba, ahová heti kettőnél többször eleve be se. Erre rögtön jönnek az angol sporthírek (minek?), a helyi időjárás, bár annyit felfogott már a rendszer, hogy nem Dunaújvárosban lakok, no meg horoszpók. Amitől felmegy bennem a vérnyomás, nem is ittam kávét a máma  még.

Aszongyák a mindenhez is értő horrorszkóp-termelők, hogy : "Szombaton a Hold a dolgos, perfekcionista Szűz jegyében halad, barátságos aspektusban az Uránusszal, a Marssal, de szembenállásban a Neptunusszal, racionális, kritikus hozzáállást és kissé hűvös érzelmeket jelezve. Ám a Halakban a jó pozícióban lévő Vénusz már közeledik a Szaturnuszhoz, így a párkapcsolatokban átmeneti elhidegülést okozhat. A férfiak nem tudnak mit kezdeni a nők érzékenységével, de szakmai-pénzügyi tranzakciókkal kapcsolatos nehézségek is adódhatnak. A Vénusz-Szaturnusz kapcsolat korkülönbséggel járó szerelmet hozhat.“

Legyek én a Frédibéni tudatalattija, ha ennek van bármi értelme is, de tényleg, akár egyetlen grammnyi. Eleve azt se értem, ez a sok hülye bolygó mit foglalkozik folyton egymással, csak azért, mert egy naprendszerben vannak. (Illetve mellékszál: mi van a többi naprendszerek többi bolyóival, azok már  le se szarják a nők érzékenységét meg a szakmai-pénzügyi tranzakciókat? Csak az a rohadt Mars meg Uránusz? Azokhoz sincs több közöm, mint az Alfa Centauri B nem rég felfedezett bolygójához, pedig per pillanat annak még a létezése is vitatott.)

Oké, lehet hogy egy Szűz az tényleg dolgos, mert ráér, és amúgy is le kell vezetni valahogy a feszültséget, de ennek mi köze ahhoz, hogy a felhők felett merre látszanak a fúziós reaktorként üzemelő gázgömbök (úgynevezett csillagok), meg a körülöttük keringő anyagsűrűsödések? Ezt sose értettem, már jó eséllyel nem is fogom, viszont szerencse, hogy igazából nem is érdekel. Az hogy máig is vannak olyanok, akik holt komolyan veszik az efféle dolgokat, az kicsit vicces, némileg siralmas, miközben a világunkat elnézve végül is érthető. A Földön tré a helyzet, így hát az égre kell nézni, mert esetleg látszik ott egy hátha. 

Mivel én vízöntő vagyok (ha már nem főztem kávét), és eleve gyanús, hogy a fentebb idézet marhaságokat már egy ideje mesterséges intelligenciával íratják, hát ráküldtem a ChatGPT-t, a személyes horoszkópra, és ez lett belőle:

"Ma különösen kreatívnak és innovatívnak érezheted magad. Ez egy remek alkalom arra, hogy új ötleteket dolgozz ki, vagy megvalósíts egy már régóta dédelgetett álmot. Az elméd éles, és hajlamos vagy meglátni a dolgokat más perspektívából, mint a körülötted lévők. Használd ki ezt a különleges adottságot!“

(...)

„Szerelem és kapcsolatok: Ma különösen vonzó kisugárzásod van, ami könnyen magára vonhatja mások figyelmét. A meglévő kapcsolatodban érdemes nyíltan beszélgetni az érzéseidről, mert ez közelebb hozhat titeket egymáshoz. Ha egyedülálló vagy, egy izgalmas találkozás várhat rád – valaki, aki intellektuálisan inspirál.“

Nos, ez nagyon nem, minden összeesküvés-elmélet léphet egyet hátra, az asztrológia hülyeség, de az MI sem tud kihozni belőle semmit, még az emberiség leigázását se, csak a Sztorisztár Magazin szintjén csap össze valami semmitmondó majdnem jólhangzást. Így legfeljebb egy-egy bulvárlapnak jó hír, hogy kettővel kevesebb betűipari segédmunkást kell fizetniük, bár gondolom ez eleve így van már egy ideje.

Mert részemről annyira voltam ma kreatív, hogy főztem tasakos rizst, és porszívóztam is, aztán kreatív írás helyett kreatívan olvastam (a Szegény párákat, Alasdair Gray-től, ha már megszereztem a regényt is). A perspektívám meg a régi, amíg valaki el nem viszi a kereszteződést az erkélyem alól.

Ellenben a kisugárzásom sem lehetett olyan nagyon vonzó, legalább is már a falak leárnyékolták (miközben a wi-fi jeleket meg nem), mert senki jócsaj nem csöngetett be, hogy nincs-e kedvem moziba menni vele? Nincs, de intellektuálisan még inspirálhatott volna.

Viszont - bár elvileg eleget aludtam - egész nap dögletesen fáradt voltam, sőt vagyok, de ez valahogy nem jött a ki a Hold meg a Vénusz szembenállásából, vagy esetleg abból, miszerint a vérnyomás és a légnyomás is a Mars házába lépett, de külön-külön...

Ellenséges vonalak között

Na most, mióta hadban állunk Brüsszel (Vagy Brüsszellel? Á, dehogy, automatikus valamilyen eset lesz az.), nem is jártam arra. Nem mintha előtte előfordult volna, talán egyszer, úgy harminc éve átvágtam a déli csücskén busszal (Normandia felé, ja, meg Anglia), de akkor még nem tudtam, hogy ellenséges területen járok. Fiatal voltam, szerelmes és pisilnem kellett, a fene se figyelt arra, hogy ez már a Brüsszel alvidéke.

Azóta persze már tudom, úgyhogy Koppenhágába se megyek többé, az állítólag határos, meg egyáltalán sehová se megyek, így biztos nem érkezem véletlenül Brüsszelbe. Az a tuti, ha itthon vagyok, mert akárhányszor kinézek az ablakon, még mindig a Füredi csomópont van a túloldalon, és az biztos nem Brüsszel. EU-nak mondjuk EU, de azzal momentán nem tudok mit csinálni, a szomszédok szerint két utcával arrébb is unió van.

Viszont hallgattam a rádiós interneten a főkancellárunkat, hogy mi itt be vagyunk szorítva, mert egyik oldalon Soros van, a másikon Ukrajna, mi meg két szék között a spájzban. Mert a Soros a Brüsszel új neve, aki áttette magát, vagy magukat, attól függ hányan vannak a Soros. De az a szimpatikus kövér ember azt mondta a rádióban (jó, hát a hangja volt kövér), hogy ez így nem jó, szerintem át akarja hívni a Krumpli Dagobertet, ezt az új elnököt, hogy legyen ő a soros Brüsszel, a másik Soros meg menjen vissza New Yorkba, azoknak már mindegy. De itt vége lesz tőle a háborúnak, a Krumpli békét okoz, meg talán koleszterint, ebben az utóbbiban nem vagyok biztos, de asszem a koleszterin az a káros szalmonella.

Nem is értem, egyesek szerint mitől  bonyolult a politika. Egyszerű az, minden kettéosztható: barát - ellenség, támogatom - hadban állom, keleten kél  a Nap - nyugaton csak nyugszik, előttem észak - hátam mögött dél. A világ színes, de a nézőpontom fekete-fehér, és máris tisztán látok mindent, csak annyit kell megjegyezni, hogy a zebránál akkor lehet menni, ha az alsó lámpa ég, mert az a „zöld“. És ennyi, aki képes annyira fekete-fehérben (és kissé homályosan) látni, mint én, plusz nincs vesztenivalója, az igazán érti a politikát.

Bírom az ilyen egyszerű megfejtéseket, elvégre van elég gond az életben anélkül is, hogy a politikát túlkombinálnánk, például még nem tudom mi legyen az ebéd, illetve hogy előtte porszívózzak vagy utána?  De legalább nem kell gondolkodni azon, hogy mikor lesz vége a háborúnak, mert jövő héten, csak meg kell várni az elnököt, a Sárga Házból.

Meg ugye az embernek ne kelljen pisilnie (szerelmes az lehet, ha nagyon nem bírja ki), és akkor véletlenül sem száll le a buszról egy belga benzinkútnál, ellenséges területen. Mondjuk  '95-ben még csak pár éve volt EU, mi meg bele se léptünk, úgyhogy ép bőrrel visszaszálltam, de már  akkor is éreztem, hogy valami bűzlik Brüsszel környékén, az autópálya mentén is. Azt mondták hogy biogazdálkodással trágyázzák a földeket, attól van, de ma már tudom, hogy már akkoriban is rohadt az egész.

A csőlátást még gyakorlom, de pont mostanában lett új szemüvegem, ami viszont indokolatlanul tágítja a szemléletemet. És messzire látok vele, ami nem feltétlen jó, mit érdekel engem az utca túloldala, ha én ezen a térfélen lakom? Egyszerűen nem jó túl sok mindent egyszerre érzékelni, az rontja a nézőpontunk kompakt jellegének... kompaktságát.

És egyébként is, bolond lyukból se füle se farka fúj,  de az nekünk nem kell. Bírom magamban, hogy ennyire összeszedetten vág az eszem, ezt is hogy levezettem. Mint ide Br... Brassó!

Vizsgálati fogság

A Vizsga egy 2009-es angol film, a fene tudja a műfaját, mondjuk hogy kis híján thriller, pszichodráma aszcendenssel. Mert az egész gyakorlatilag egyetlen szobában játszódik, van összesen tíz szereplő, de az egyik (a biztonsági őr) csak biodíszlet, szóval kilenc. Ebből nyolcan valamimisztikus nagyvállalat fene tudja milyen állására pályáznak (de tényleg, ők sem tudják, csak annyit, hogy kurva sok lenne a pénz), meg rezzenéstelen biztonságin kívül egy amolyan vizsgafelügyelő felügyelő.

A feladat egyszerűnek látszik, mindenki előtt van egy lap, annak hátoldalán egyetlen kérdés, amire egy helyes válasz van, amire meg nyolcvan perces időkeret. Aztán mikor a versengő felek megfordítják a papírt, az tök üres, kérdés nincs rajta, értelemszerűen más sem. Szigorú szabály, hogy a felügyelőhöz vagy az őrhöz hozzá sem szólhatnak, de az nincs megtiltva, hogy egymással beszéljenek.

És akkor innen indul a csoportdinamika, ami nagyon hamar pont olyan nyomasztó helyzetekbe torkollik, mint anno Philip Zimbardo híres, stanfordi börtönkísérlete. Elvégre remek kis individualizált világ ez a posztindusztriális kapitalizmus, mert bár nem a természeti állapotnak tűnik, de éppen az. Amennyiben ember embernek farkasa (és ne firtassuk, hogy a farkasember kicsodája a farkasnak), ezek nyolcan, illetve nemsoká már csak heten, pedig pont ennek megfelelően viselkednek: dominanciaharc, paranoiáig fokozódó gyanakvás (ki a tégla?, avagy az a gyanús aki nem gyanús), ezek nyomán eleve kudarcos kísérletek az együttműködésre, nárcizmus, verbális agresszió, fizikai erőszak. Bámulatos, ahogy kevesebb mint másfél óra alatt jutnak el az öltönyös-kiskosztümös eltartott kisujjúságtól a a nácikat és a maffiát egyaránt megidéző leszámolásokig.

És közben persze fogalmuk sincs semmiről, de legalább a nézőnek se, hogy mi is ez a cég, mit gyár a kinek és minek, ki lehet a főnök, és mi lehet a munka? Egy idő után már nem is az a kérdés, hogy mi a kérdés, főleg mert észre sem veszik, hogy az már az elején elhangzott. És ez az egész csak valami középsúlyosan bedorgozott elmeorvosok által kitalált, kissé szadisztikus pszichológiai teszt, ahol van válasz, de leginkább az, hogy ki lesz az az egy, aki a végére marad.

Van valami csavar a fináléban, ami nem az, nagyjából pont ezt várja az ember, a megfejtés banális, kissé nagyon valóságidegen, de ez pont az a film, ahol nem a vége a lényeg, hanem az odáig vezető út. A többi néma csend, hisz a Vizsga lényegében arról szól, hogy micsoda szar alakok bírunk lenni, ha adott hozzá a helyzet. De hát erről szól a fél szociálpszichológia, különös tekintettel a klasszikus, nagy visszhangot kiváltó kísérletekre. (Lásd Zimbardo mellet még pl. Stanley Milgram híres esetét a behódolás nyomán felbukkanó, de eleve bennünk lakó nácival.)

Összességében a Vizsga korlátozottan eredeti darab, valójában filmnek is csak mérsékelten film, fikciós esettanulmánynak inkább elmegy, de legalább nem nélkülözi a tanulságokat, ha már úgyis érthetetlenül kevesen olvasnak a témába vágó tudományos izéket...

Az idealitás részleges alapfeltételei

Egy ideális világban kolbászból lenne a kerítés, de csokiból lenne a kolbász, a csoki meg egészséges lenne, vitaminoktól duzzadó. Ehhez persze az kéne, hogy beinduljon végre a Bill Gécc, vagy a Maszk, az Elon kutatás-fejlesztési részege, hogyan lehet vitaminból a kerítés?

Egy ideális világban nem kellene angol felirattal néznem egy japán filmet, mert eleve érteném. De egyelőre annyi nyelvérzékem van, mint egy éti csigának, fokhagymás vajban párolva persze. Annak nyilván van nyelvérzéke, bár lehet hogy ezt úgy, értik hogy annak a nyelve érzi jól, aki eszi. 

Egy ideális világban rengeteg pénzt keresnék azzal, hogy könyveket olvasok és filmeket nézek, amikről nem kell  írnom vagy beszélnem, simán csak akad egy őrült milliárdos, aki nagyra értékeli az ízlésem, és sokat fizet érte. Miközben persze az a maximum elvárása, hogy néha ajánljak neki valamit. (Ja, és van egy kutató részege, aki a csokikolbászt fejleszti, kerítési céllal. Hogy kertet vagy csajokat lehet-e keríteni vele, az nagyjából mindegy is.)

Egy ideális világban tudnának beszélni a hüllők, így lenne értelme a Jurassic Parknak, meg a teknősöm szólna, hogy még nem éhes, és nem hagyná ott a kajája felét, valamint tényleg tudna forgalomszámlálással pénzt keresni, ha már nyáron fél napokat bámul ki az erkélyről.

Egy ideális világban a Föld félgömb alakú lenne, mert a déli féltekének semmi  értelme, az északi meg így kétszer akkora lehetne (csak hogy megmaradjon a gravitációs mostani), főleg Európa persze, úgy is mint brit gyarmat. Amúgy, kinek hiányozna Ausztrália vagy Dél-Amerika, de komolyan? (Tényleg, akkora egy hazaáruló rohadék vagyok, hogy én lennék gyarmat, megfelelő gyarmatosító kérdése az egész. Nyilván nem várnám el, hogy körülöttem mindenki más is gyarmat legyen, ezt ki-ki eldönthetné, azt viszont nem, hogy csak vízummal jöhet be a vízóra-leolvasó is. Fizetni átutalással a számlámra, nyolc napon belül... gyógyuló módon.)

Egy ideális világban már a dokkban elsüllyedt volna a Titanic, hogy ne kelljen órákon át bámulni az a rémes-giccses-nyálas ócskaságot róla. A témájában. És soha senki nem találta volna ki, hogy milyen poén képregényben megrajzolni, ahogy olyan faszik repkednek hősiesen a szupergonoszok ellen, akik kívül hordják az alsógatyájukat. Ez esetben lenne pénz meg szándék normális filmekre is.

Egy ideális világban elég lenne napi egy óra alvás, az is csak azért,  hogy ne hiába legyen ágyunk, ha már úgyis van, mert az alvás elpazarolt idő. Addig se csinálok semmit, viszont teljesen más minőség, mint mikor épp ébren nem csinálok semmit. Mert ébren bármikor csinálhatok valamit, alva viszont legfeljebb vagy hülyeségeket álmodok, vagy valami túl szépet, ami után meg szar felébredni. (Alva? Máris csináltam valamit. Nyelvújítottam, már csak el kell terjeszteni.)

Egy ideális világban minden vonaton van büfékocsi, sőt hosszabb villamosvonalak esetén ott is. Viszont mindegyikből ki van tiltva az instant kávé és a hideg rántott húsos szendvics, ellenben mindenhol van sajtos roló. Sőt, egy ideális világban minden boltban van sajtos roló, a drogériákban, a butikokban, a könyvesboltokban, mindenhol!

Egy ideális világban is van világvége, csak mindig pont háromszázhuszonhét év múlva (addigra utolérjük Ausztriát ugyebár), így aztán aki szaporodott már életében, mi több, az utódai is fognak, annak sem kell aggódnia. Aggódjanak az ükunokái, hogy fú bazmeg, 2090 van, és már csak 327 év van vissza a világból. Hát addig érdemes itt még bármit?

AC és a Három Stádium Örvénye

1798-ban ezen a napon született Auguste Comte francia filozófus. (Csak az érdekesség kedvéért: épp 101 évvel Al Capone előtt, pedig utóbbi filozófusnak nem volt különösebben jelentős, de a szervezett bűnözésnél az jellemzően nem is elvárás.) Comte-ot nem szokták kedvenc tudományom, a szociológia (ja, máshoz nem értek) alapítói közé sorolni, pedig magát a szót ő találta ki. De ez tipikusan a „Fogjuk meg és vigyétek!“ esete volt, amennyiben maga nem csinált szociológiát, csak szólt, hogy azért jó lenne ha valaki megcsinálná. (Ez lett aztán Emile Durkheim meg Max Weber, de ők unalmas alakok voltak, túl azon, hogy felettébb szakállasok.)

Comte amúgy Claude Henri de Rouvroy comte de Saint-Simon titkára/ munkatársa volt, aki arisztokrataként volt  utópista szocialista, és tudománytörténészek azóta is késhegyig mennek ama kérdésben, hogy akkor kettejük közül ki írta a kinek a neve alatt megjelent műveket? (Nekem speciel mindegy.)

Viszont valamilyen arányban ők voltak a pozitivizmus néven nem közismert szellemi irányzat kútfejei, aminek meg központi eleme volt a három stádium törvénye. Ennek az a lényege, hogy (az egyszerűség kedvvért) Comte szerint az emberi megismerőképesség történetileg három korszakon megy keresztül, ráadásul fejlődés jelleggel. Szóval nem csak úgy egymás után, hanem egyre magasabb színvonalon, minőségben és  jelleggel.

1798-1857 (sociologydailybd.com)

- Az első a teológiai stádium, mikor az emberek olyan kérdéseket tesznek fel, hogy élet, a világmindenség, meg a minden, és ezekre valamiféle istenképben, hitrendszerben vélik megtalálni a választ. Például, mi az élet értelme, vagy hogyan jött létre a világ? (Nyilván a Nagy Manitu elfingta magát és kiárasztotta nembéli lényegét, lényegében világszellemet szellentett a Semmibe, amitől az sértődötten eloldalgott. És lett Valami. Értelme meg nincs, a fingnak mióta kellene hogy legyen?)

- A második szakasz a metafizikai, ennek lényege, hogy senki nem ért semmit. A kérdések  még ugyanazok, csak Isten már snassz a filozófusoknak, az igazi tudósoknak meg különösen, úgyhogy mindenféle absztrakt fogalmakban próbálnak válasz keresni rájuk. (És jön pl. egy Hegel, aki szerint az élet értelme, hogy megtaláljuk nembéli  lényegünket, amit gondolom valakik eldugtak az ágy mögé. A történelem meg úgy nagy általánosságban arra való, hogy a Világszellem kiteljesedjen általa, ezért is írjuk nagy V-vel. Itt már nincs Nagy Manitu a képletben, a Szellemet nem fingja senki, esetleg az saját magát, kivéve, ha az nem Az, hanem Ő. De mondom, ez zavaros, azért kell bele a sok nagybetű.)

- Aztán eljő a harmadik stádium, véletlenül pont Comte korában, a tizenkilencedik század első felére/ közepére, amikor az emberek végre a fejükhöz kapnak, hogy hé, milyen értelmetlenség már olyanokat kérdezni, amikre amúgy sem tudunk válaszolni! Isten, meg Világ (meg Hitel, meg Stádium - jé, Széchenyi is pozitivista lehetett, csak nem vette észre), meg az élet értelme? Ugyan, foglalkozzunk inkább azokkal a dolgokkal, amik egyáltalán megismerhetők, így még válaszaink is lesznek egynémely kérdéseinkre. Vagyis a tudósok lesznek szívesek nem azon vitatkozni, hány angyal tud táncolni egyszerre egy tű fokán, foglalkozzanak inkább a tapasztalati valósággal, ami gyakran még mérhető is. És akkor lesz nekik pozitív tudásuk, ami jó. Állítólag.

A többi már csak ebből következik, azaz hogy ha már a természetről szólnak ilyen pozitív, miszerint tapasztalati tudományok, akkor a társadalomról miért is nem? (Van asztrológia helyett csillagászat, vagy alkímia helyett kémia,  de a legendák helyett nincs rendes történetírás.) És Comte azt mondta az ő nagy okosságában, hogy legyen valami természettudományos hangulatú izé  a társadalomról is, és hívjuk ezt mondjuk - igen meglepő és eredeti módon - „társadalmi fizikának“. Csak ez a név foglalt volt, valami jöttment matematikus und csillagász már így hívta az általa frissen feltalált statisztika (segéd)tudományát, úgyhogy a biológia mintájára maradt az, hogy szociológia. A többi már történelem. Nekem meg minimum húsz év az életemből.

Én vagyok Anya

Én nem. Nehezemre is esne. Ez is csak egy filmcím, egy 2019-es ausztrál agymenés, a kihalásos kamara sci-fik szűk, de élvezetes alzsáneréből. Van benne három szereplő, akikből az egyik egy robot (Rose Byrne hangján), a másik kettő meg a Lány (Clara Rugaard) és a Nő (Hilary Swank), neve amúgy egyiknek sincs, ha ennyi maradt az emberi civilizációból, minek is vesződni ilyesmivel.

Mert az emberiség kihalt, és Anya szerint a bunkert, ahol a film nagy része játszódik épp erre az esetre hozták létre, úgyhogy a kihalás után egy nappal, már aktiválódott is ő, akire ráhagytak mintegy 64 ezer embriót, hogy alkalomadtán majd olvassza ki őket a mikróban, aztán ha kikeltek, nevelje fel szép sorban mindet. Ennyivel persze egyszerre nem bírna, így lesz az egyetlen gyerek a Lány, mint afféle próbakör. Akinek elég szar lehet tinivé nőnie abban a steril pokolban, ahol egyrészt nincs rajta kívül ember, de állat se, sőt egy rohadt fát nem láthat, legfeljebb archív tévéműsorokban. Mert ugye a kinti világ - Anya narratívája szerint - élhetetlen, valami fertőzés vagy mi miatt.

Később jön a Nő, egy túlélő odakintről, aki szerint ellenben nincs semmiféle járvány vagy atomvillanás a bunkeren túl, csak a robotok öldösték le az embereket, de rendesen halomra, ahogy kell. Pont olyan robotok, mint Mutter. És lelövöm a poént, tényleg. 

De mire idáig eljutunk van egy csomó feszkó, dilemmázás und fogaknak csikorgatása, hogy akkor a robotnéni hazudik, vagy a bionéni nem mond igazat, minden esetre a gépesített nevelőnőtől azért már a film egyharmadától frászt kap az ember. Leginkább azért, mert Anya istenkomplexussal terhelt, hogy eleve így programozták, vagy csak a saját tanuló algoritmusa miatt lett ilyen, azt eleinte nem tudni, de sejthető, hogy a második. És aki istennek hiszi magát, az a való világban egy náci rohadék lesz, aki genetikailag szelektál, mindent elvár az alattvalóktól (legyenek alul traktor, felül békegalamb, és közben meg se próbáljanak önállóan gondolkodni), és aki szemrebbenés nélkül kiszelektálja, avagy halálra öli azt, aki nem felel meg az agyament elvárásainak. (Tényleg, egy igazi, ideáltipikus náci államban az emberek robotok, de vezéreik is, érzelmeknek, tökéletlenségeknek, egyénieskedéseknek nincs helyük.)

Vagyis ebben a műalkotásban (is) arról van szó, hogy az ember csinált magának egy sokoldalú segítséget a mesterséges intelligencia alakjában, mintegy saját képére igyekezve formálni azt, hogy a végén a fejére nőjön, és elkezdjen mindent jobban tudni. Itt máris a Terminátor alaphelyzeténél járunk, miközben az atmoszféra pont olyan nyomasztó mint Duncan Jones Hold című filmjében, néha meg csak annyi választ el az Alien-től, hogy nem fröcsög a vér a kiontott belekből, no meg a szörny egy gép.

Ugyanis a végére kiderül, hogy Anya az az MI, ami kinti, mészárlásra optimalizált robotokat is irányítja, valójában az egyetlen autonóm tudat a két emberen kívül, és ő maga indította el a mészárlást, mondván, hogy az emberek előbb-utóbb úgyis kinyírják egymást, minek ezzel ennyit tökölni? Két lépésben megoldható az egész: 1.) kiirtás, és 2.) újratermelés - majd csinál ő jobb emberiséget ezeknél a béna teremtőinél. Elcsépelt kissé, tényleg láttunk már egy adag hasonló sztorit, de az Én vagyok Anya mégsem lesz sablonos, hiába négy-öt másik filmből van összeollózva. Van benne feszültség, drámaiság, és bár pont látjuk jönni a végső  megfejtést, de az ettől még ütős lesz.

Vagyis maradva a Terminátoros-hasonlatnál: Anya a Skynet. Még szerencse, hogy már az elején leszögeztem,  miszerint ő nem én vagyok.

A kiiktatott beiktatás

A Felcsútok Géniusza nem megy el a Trampli Donáld beiktatási elnökségi ünneplésére, pedig. Pár hónapja még az volt a narratíva, hogy Donáld elsőként őt hítta föl a választási győzelme után, hisz nagyon nagyon nagy spanok ők, legfeljebb a sárgafejű bácsinak haverkodás előtt el kell magyarázni kicsoda is másik, és meg kell neki mutatni a földgömbön Magyarországot. Erre most meg se nincsen hívva se. Nyilván nem azért, mert ő csak addig volt érdekes, míg lehetett rá hivatkozni a kampányban (mint a kevés kormányfő egyikére, aki DT mellé állt), de a győzelem után tényleg annyit ér csak, mint légyszar az 1936-os naptáron... (Egyszer már tényleg utánanézek, honnan van ez a fordulat, mert úgy lopom, szerintem Moldovától, de gőzöm sincs melyik írásából.)

Viszont a Kovács Zoltán alakú, államtitkár-jellegű, külügyi vonalon keménycsávó rögtön el is magyarázta, hogy nem úgy van ám az, hogy csak úgy levegőnek nézik Washingtonban a pártvezér és kancellárt, hanem eleve nem is hívnak meg senkit, akivel komolyan tárgyalni lehetne. (Plusz a felcsúti azért nincs meghívva, mert ő direkt így kérte, gondolom hozzá én, hisz a főnök félrészegen, a földön fekve is mindenkit biztosítani szokott arról, hogy igen,  ő így száll le a bicikliről.)

„Kovács magyarázata szerint az amerikai elnök beiktatása hagyományosan a hatalom békés átadását ünneplő esemény, nem pedig külföldi méltóságok összejövetele.“ - nyilatkozta Árunk és Ormányunk Kettes Számú Alfővadásza.

Ehhez képest csak széljobbos európai vezetők közül meghívtak négyet-ötöt. A hatalom békés átadásának ünnepléséről meg pont a trampli pszichopata tudna mesélni, 2021. január hatodika kapcsán (ha valakinek nincs már meg: tramplista tüntetők ostromolták meg a Capitoliumot), az aztán olyan békés ünneplése volt a Nemaggyukátahatalmat Rohaggyatokmegnek, hogy egy halott, néhány sebesült (később még négy, az esethez köthető öngyilkosság), és kábé  30 millió dolláros anyagi kár.  Ünnep volt az na, a javából!

Melynek alkalmából Donáld kacsa beszédet is mondott, igen békéset persze („...ha nem küzdötök, mint a pokol, már nem lesz országotok.”), de még egy akasztófát is felállítottak a törvényhozás elé, egy barátságos felirattal, ami Mike Pence, Trampli alelnöke kivégzésre buzdított, mondván, hogy mivel az alelnök ebbe a polgárháborús őrületbe már nem akarta követni a leköszönő elnököt, rögvest hazaárulóvá vált.

Jobban belegondolva, ha a tramplistáknak ez az átadás-átvétel békés lefolytatása, akkor jobb is, ha a Dagadt nem megy oda, a végén még testőrei gyűrűjében futnia kellene, azt meg a szívére venné, ez esetben szó szerint. Persze nem valószínű, hogy a demokrata szavazók erőszakoskodnának, egyfelől mert ők november óta inkább csak letargikusak (olyanok, akik letargiából diplomáztak, de paranoiából már nem doktoráltak le), másfelől meg ahogy a republikánusoknak a tramplistákkal (meg korábban a Tea Party-val) meglett a maguk szélsőjobbja, a demokratáknál nem igazán látszik az anarcho-kommunista szélsőbal.

Pedig a magyar állampárt részéről igény az volna rá, mert ha Tramplitól se lesz itt végre Kánaán, valakikre mégis csak mutogatni kell majd, akik elég amerikaiak, de kellően ördögi libsikomcsik is.

Update: A Politico cikke szerint a trampli mégis meghívta a felcsútit, azt' a fene tudja miért nem megy el, de nyilván zavar van az Erőben, ezért beszél mindenki össze-vissza. Nem mintha nem lenne leve tök mindegy...

Egy egészségtudatos vallomásai

Igazán odafigyelek magamra, elvégre ezt tanácsolja az összes egészség-rovat. Az mondjuk konkrétan nem konkrét, hogy az egészségemre figyelek oda, az csak amolyan járulékos veszteség, de nem tudok nem figyelni magamra. Tisztára látom például a kezeimet, sőt a két lábamból egyet szinte gyakran (amelyik kilóg a takaró alól), és tudok úgy bandzsítani, hogy az orrom nagy részét is, tükör nélkül. Nade ha tükör is van, az az egész fejemet látom, emberek! Ez olyan dermesztő élmény, hogy feláll tőle a hátamon a szőr. Vagy felállna, tudja a fene szőrös-e a hátam, őszintén szólva rég nem láttam már, ha egyáltalán valaha. A hátamra igazából nem figyelek, csak ha szól, hogy viszket.

Szóval nem értem én ezt az egészségmániát, meg folytonos odafigyelést, mintha legalább is az emberek nagy része nem lenne egy egoista barom, aki eleve főleg nagyjából csak magára figyel (főleg), a helyett, hogy rám figyelne. Mondjuk én figyelek magamra. Az egészségemre speciel nem annyira, mert az részben már nincs, részben meg ami van, az is én vagyok, vagy hát szoktam lenni.

De azért minden reggel C-vitaminnal és magnéziummal együtt lövöm be az első adag intravénás keménydrogot, a későbbiekben pedig minden szelet zsíros hús mellé elmondok két Haré Krisnát, és másfél Miatyánkot, mert a második közepére vagy elfelejtem a folytatást, vagy simán csak unom már. Különben is, két egész Miatyánkot legfeljebb egy nagyobb szelet szalonna indokolna, de az nincs itthon, elvégre cukor- és zsírbeteg vagyok, bár az excsajom szerint az utóbbit simán csak úgy hívják, hogy kövérség. Pedig évtizedes viszonylatban immár, tartósan száz kiló alatt vagyok, csak annyi változott, hogy kettő vagy húsz kilóval. Két számjegy jó, három számjegy rossz, egyszerű ez, nem kell hozzá diétabetikusológusnak lenni!

pinterest.com

Valamint figyelek a rendszeres testmozgásra is, nagyon ritkán és nagyon keveset vagyok teljesen mozdulatlan, napközben például gyakran pislogok. Csokiból csak Sport szeletet fogyasztok, és azt is csak akkor, ha nincs itthon kókuszos-mézes karamell, amit viszont nagyon szerényen, egy egész kevés porcukorba forgatok csupán. (Jut eszembe, a forgatás is mozgás, sőt, mozgatás, ami egy szótaggal még több is!) Régebben még sportközvetítéseket is néztem, de aztán azokat túl fárasztónak találtam, mert bár fontos  a sport, de ki bír órákon át autóversenyeket nézni egymás után?

Azt olvasom egyébként gyakran, hogy melyik étel okoz rákot, és nekem már összeállt, hogy az összes, de mindegyikből eszem, így azok kiegyensúlyozzák egymást. Plusz sok gyümölcsöt fogyasztok, barackot, körtét, szilvát, néha törkölyt, de mindig alkoholmentes sörrel, mert az alkohol árt, hizlal, és alternatív személyiséget okoz.

Fontos az elegendő minőségű alvás is, arra se figyelek, mert mikor alszok nem tudok rá figyelni, mikor meg nem akkor meg nincs mire. (Ez az igazi paradoxon, nem a párhuzamos oldalpárú négyszögek.) Így aztán arra koncentrálok, hogy estére rohadt fáradt legyek, ezt virrasztással lehet a legkönnyebben elérni, kora reggelre meg mosott szar, így előbb-utóbb remekül fogok aludni, ha beledöglök is.

Orvoshoz rendszeresen járok (mondjuk főleg telefonon), hisz gyakran vagyok beteg, de ez az egészség jele, mert azt is jelenti, hogy évente többször gyógyulok meg, mint a legtöbb ismerősöm. Amúgy is, a már említett C-vitamin friss, kézműves bio-heroinnal nagyjából minden panaszra jó, csak el kell találni az adagolást, vagyis hogy gyakran. És ha pont jó ütemben váltogatjuk kálciumos LSD-vel, fantasztikus élményekben lehet részünk, miközben igen jól vagyunk. Testi és lelki egészség, 2 in 1 ugyebár.

Szóval elmondhatom magamról, hogy átlag feletti mód vagyok egészségtudatos, a következő életemben akár már egészséges is lehetek, karma kérdése az egész, nem holmi gyógyszereké...

A metodikai módszertan szakmai professzionalizmusa

Aszonta Ártunk és Ormányunk kedvenc propaganda-kutatóintézete (tehát nem propagandakutató-intézete, itt fontos e különbségtétel), hogy a Transparency International a jövőben legyen szíves nem publikálni korrupciós indexét, mert ők megvizsgálták, és azt látták, hogy rossz a módszertanuk. (Még jó, hogy nem tették hozzá, a TI munkatársai menjenek a jó kurva anyjukba, bár gondolom azért legalább mérgesen toppantottak egyet!)

Vicces, mikor a „Nézőpont Intézet“ nevű felcsútista nyúlvány vezetője módszertanról beszél, mert az szerintem pont nekik nincs. Legalább is amit a múltkor előadtak arról, hogy lesznek náluk nagyrészt kormánypárti szavazók a bizonytalanok, az erről tanúskodik.

Meg az is szép, hogy „felszólítják“ a bárkiket bármire. Mégis, kik ezek a közpénzből kitartott lakájok, hogy felszólítsanak valakiket? Nyilván igen csak a tűz közelében érzik magukat (és biztos ott is vannak, ők csak tudják), úgyhogy akkorra az arcuk, ami igen komoly pofára esést tesz lehetővé, ha egyszer bukik az őket babusgató rezsim. Márpedig egyszer bukik, az ilyen rendszerek különösen nem tartanak örökké, miként persze egyik sem.

Azt hiszem inkább arról van szó, hogy korrupt az egész rezsim, és náluk ugye ez nem rendszerhiba, ez maga az üzemszerű működés, miként arra egyik értelmiségi holdudvaruk is volt szíves felhívni a figyelmet. Márpedig ha valaki évek óta nem fürdött, az nem szereti azt hallgatni, hogy büdös, aki meg korrupt, az nem szereti, ha bárki is a korrupciót vizsgálja. Arra a ráküldik a Szuvenírvédelmi Hivatali Hatóság nevű zseb-szíjájét, basztatási céllal főleg, és a Transparency (az Átlátszóval együtt) pont így jár már egy ideje. Csak épp a TI-seknek is van tökük visszaszólni, miszerint a méltóságos hivatal kinyalhatja. Úgyhogy most jön egy másik kesztyűsbáb, és szakmázni, kezd, hogy hát ugye a módszertan, mintha a saját „kutatásaikban“ pont nem szarnák le azt magasról. (Tényleg nincs jó véleményem ezekről a nézőpontosokról, de én előző életemben még kutatásmódszertant is tanítottam, szóval azóta is úgy csinálok, mint aki ért hozzá. Meg most épp egy kutatás  közepén vagyok.)

p.s. Mindeközben a hazai közéleti mocsár ugyanazon térfeléről: Lázár J. miniszter foglalkozású egocentrikus szerint az RTL-t fizetik azért, hogy lejárassa a magyar közlekedést. Pazar megfejtése annak, hogy nem is rohad a magyar vasút, csak úgy látszik.

Virgina királynője, vagy ki...

1559-ben ma, illetve így január idusán lett Anglia és Írország uralkodója I. Erzsébet. (Gondolom ha márciusnak van idusa, akkor januárnak is, és tényleg: Az idus az etruszk iduare (latinul dividere), magyarul szétosztani, kettéosztani szóból ered. Mit csináltunk mi a wikipédia előtt? Könyvtárba mentünk?) Szóval ma lett királynő az Első Bözse, aki elvileg a szűz királynő volt, és azért hívták így, mert sosem ment férjhez, mert vagy leszbikus volt, vagy csak pont elég volt neki, hogy VIII. Henrik volt az apja, szóval dehogy akart ő házasodni, ilyen családi előzményekkel.

Hisz az anyja meg Boleyn Anna volt, akit a fater lefejeztetett, nagy kegyelmében, ezek után Erzsébetet még a trónutódlásból is kizárták, egy időre viszont bezárták a Towerba, hosszas trónviszályok után végül  a parlament választotta meg uralkodónak. Később Mirandra Richardsonnak öltözve titokban szerepelt a Fekete Vipera című dokumentumsorozatban, majd végre kihalt vele a Tudor-ház. (A Vidor meg sose volt trónközelben.)

Egyesek szerint Sir Francis Drake volt a leánykori neve, de határozottan nem volt hozzá  elég szakállas, ellenben az amerikai Virginia államot tényleg róla nevezte el Sir Walter Raleigh, aki a dohányzást is meghonosította Európában. (Kösz, Walter!) Ráadásul Virginia azóta is jelentős dohánytermő vidék. De ennyit röviden Erzsébetről.

Ellenben az ő koronázásához képest napra pontosan kétszáz évvel később, 1759 január 15-én nyílt meg a londoni British Museum. Véletlen? Az.

p.s. Persze lehet, hogy nem véletlen, Erzsébetnek, meg az egész Erzsébet-kornak nagy kultusza voolt és van a nagybritánoknál, biztos mert őkorabeli volt a Sexpír. A Viliem.

Nem tudja a kínait a kormány

Eltelt majdnem egy év, és egyetlen kínai rendőr sem járőrözött még Magyarországon- olvasom, de mi ebben a hír? Hogy valami nem történt meg az persze lehet önmagában az, de ha valamire eleve számítani lehet, hogy nem történik meg, és tényleg nem, annak nem igazán érzem a hírértékét. („Nem csapódik egy kurva nagy aszteroida a Földbe, az egész Armageddon egy nagy átverés volt, nem is igazi dokumentumfilm!“)

Itt meg csak arról van szó, hogy tavaly belengette Ártunk és Ormányunk, miszerint kínai rendőrök is besegítenek majd a magyaroknak, az itteni kínaiak megrendszabályozásának vonatkozásában. Tekintetében. Ez már akkor is épületes baromságnak hangzott, hogy majd a Kínai Kommunista Párt ideküld rendőröket, egy EU-s országba, akár csak kisegítőnek is, ja, én meg álmomban villamos voltam, de mikor kisiklottam felébredtem tőle. No meg a rezsim nálunk ugye híresen kényes az ország, pontosabban a saját szuverenitására, hogy mindenféle külföldiek ne avatkozzanak belénk (mi avatkozunk másokba, belügyileg is), kivéve persze, ha tőlünk keletre fekvő, különféle fokozatú diktatúrákról van szó. Ilyen értelemben akár jöhetnének is ide kínai zsandárok, mondjuk akkugyárakba savat lapátolni, hisz volt róla kétoldalú megállapodás is, de a papír mindent elbír, az ímél még többet, egy sajtótájékoztató meg a fél Naprendszer lehazudását is.

Mondjuk ahogy ma sétáltam hazafelé a belvárosból, fel is tűnt, hogy sehol egy kínai rendőr! Mondjuk magyar se, de speciel ők sem hiányoztak, volt viszont hideg, egy darab utcazenész, meg a néni a parkban, aki a galambokkal kiabált, szóval békés, kisvárosi hangulatba fagyott bele a délelőtt. rendőri intézkedés nem tűnt indokoltnak, bár jobban belegondolva azért ettem volna valami kínait.

Valami kínai punkot...

Ami nem látszik, az néha főleg van

Az USA-ban sokáig törvénnyel tiltották ki az utcáról a látható fogyatékossággal élőket. Csak hogy ne látszanak, mert milyen az már, hogy mindenféle nyomorékok és csúnya, meg rosszul öltözött emberek mászkálnak ott, ahol tisztes, kissé bewhiskyzett családanyák legeltetik a babakocsjaikat.

A Telex cikke idéz is egy 1878-as rendeletet San Fransisco-ból, annyira rémes, hogy muszáj ideszűrni:

„Bármely beteg, csonkolt, eltorzult vagy bármilyen módon deformált személy, aki csúnya vagy undorító látványt nyújt, vagy aki illetlen személy, akit San Francisco városának és megyéjének utcáira, főútjaira, útjaira vagy köztereire vagy nem lehet beengedni, nem teheti ki magát ott vagy azokon közszemlére”

Korábban persze feketéket sem akartak látni a fehér negyedekben, sőt, jobban belegondolva a 19. század második felében még simán így voltak ezzel. Elvégre egy  feka ne akarjon ugyanott vásárolni, enni, vagy hajat vágatni, ahol egy fehér, no nem azért, mert rabszolgák leszármazottja, de hát ugye neki se kényelmes. Jobban érzi magát  a saját fajtája között - valahogy így szólt a magát sikertelenül empatikusnak feltüntetni akaró nettó rasszizmus alapvetése.

És ha már a feketéket ki lehet rekeszteni (nehogy má' ugyanazon az ajtón szállhassanak fel a buszra!), miért is kell itt megállni? Csúnya látvány nyújt valaki? Rontja a városképet? Ki kell tiltani! Mert a struccpolitika lényege, hogy amit nem látunk az nincs (Ne nézegesd mi van a járda szélén, mert kutyaszar fog rád vigyorogni!), ami elég  messze van, az nem is lesz, ami meg a hátunk mögött, az úgyis le fog szúrni, szóval  az meg mindegy.

(Már megint Berkeley jut eszembe, meg az ismeretelméleti alapelve, hogy létezni annyi, mint érzékelve lenni. Hát, sokat tanultak tőle anno a jenkik, meg azóta is mindenféle rezsim. Pedig Berkeley szerint ugyankkor Isten szeme mindent lát, szóval, minden érzékelve van lenni.)

Nálunk leginkább a hajléktalanokkal van így a hatalom, hogy először  is úgy kell kialakítani  a köztéri padokat, hogy azokon ne lehessen elfeküdni, aztán ki kell tiltani őket az aluljárókból, meg kell büntetni őket közterületi alkoholfogyasztásért, mintha legalább is  lenne magánterületük. És mikor ezekkel a kisebb szemétségekkel megvolt a Méltóságos Vármegyei Faszkalapság (vagy ami épp), lehet vegzálni azokat, akik megpróbálnak  valamit tenni a hajlaktalankért (drogosokért, fogyatékosokért,  szegényekért). Hisz ez a Rendszer minden világok legjobbika, itt a szegénység például érdeklődés hiányában elmarad (mondta valami kormányhitű megafonista  barom), ami abból is látszik, hoogy tele vannak a boltok. Ja, az embereknek rossz szokásuk, hogy időnként enni szoktak, egy lakótelepen meg viszonylag kevesen vágnak disznót vagy termesztenek krumplit. Az ilyesmit az Aldiban kell megvenni, akkor is, ha a fűtésszámlára már nem telik.

A hatalom gyakran szereti úgy láttani (és persze úgy látni) magát, hogy mindent jól csinál, a problémák meg arra valók, hogy a szőnyeg alá söpörjük azokat. Mert mi másra is lenne jó az a kurva drága perzsaszőnyeg, a kézi csomózású, amit másfél milláért közbe szereztünk a Hivatalba,  Helyettes Államtitkár Úr irodájába?

p.s. Jut eszembe, ki kellen tiltani a környékről a visító gyerekeket, az ugató kutyákat, a fákon üvöltöző madarakat, no meg az autókat, hát baszki nem hallom a tévét! (Jó, két főútvonal kereszteződésében lakom, de ettől még nem kellene erre járnia a sok rohadt autónak, annyi szép mellékutca van a környéken!)

Mesterséges unintelligencia

Péntek tizenharmadika  van, csak épp valami naptári félreértés miatt hétfőn. Hírek szerint a világháború még nem tört ki, esetleg több is, de ezek egy része már véget ért. Attól függ melyik mesterséges intelligencia írta a híreket.

Mert a nap számomra legviccesebb tartalma az volt, hogy a Litera egy kritikaíró-pályázatán simán elfogadtak pályaműnek egy MI által írt izét. Hát, elolvastam a cuccot, és tényleg feltűnhetett volna valakinek, hogy annyira rémesen dagályosan semmitmondó, hogy a fal adja a másikat. Persze lehet, hogy az irodalomkritika eleve ilyen, szóval nem lógott ki  a sorból.

Sőt, az MI-k  azért javarészt nagy nyelvi modellekkel működnek, azaz kurva sok szöveget "olvasnak" el, és javarészt valószínűségi alapon raknak össze újabb szövegeket. Azaz hogy mi után rendszerint mi szokott következni. Így ha egy ilyen gépi nénitől (hisz Barbara néven pályázott) kritikát kérnek, akkor  előveszi a legócskább, legagyonhasználtabb frázisokat, és szépen egymás mellé fűzi őket, akár van értelme, akár nincs. Mint amúgy sok kritikának is, elvégre gyakran az ember sem működik másként, mint egy két lábon járó közhelyszótár. nekem gyakran  már filmkritikákat is szinte fáj olvasni,  na jó, néha írni is, hiszen ha valamiben jó vagyok, az a közhelyek puffogtatása, az okosnak látszás előre megfontolt szándékával.

De ha már kritikát ír az MI, írhatna mást is. Szakácskönyvet például. Nagyjából kétféle receptet tudna összerakni a nyelvi-statisztikai algoritmus: unalmasat és vicceset. Az unalmas lenne a tökfőzelék fasírttal, meg a mákostészta, azokat úgyis csak lopná valahonnan, a vicces meg mondjuk a rántotthús-leves, a kovászos szilvalekvár vagy a rakott, csilis gesztenyepüré. A radikális és  teljesen értelmetlen egymás mellé rendelés jegyében. Mert könyvkritika címén sem zajlik más:

„A könyv legnagyobb erőssége a nyelv és a narratíva iránti érzékenység. Kemény Zsófi hihetetlen finomsággal és precizitással mutatja be, hogyan hatnak a szavak az egyéni élményekre, és hogyan alakítják azok a társadalmi és személyes identitást. A könyv egyik erőteljes motívuma a nyelvi korlátokkal való küzdelem, és hogy hogyan próbálnak a szereplők áthidalni ezen akadályokat a saját életükben. A következő részlet jól tükrözi ezt az érzékeny, de mély gondolkodást.“ (forrás belinkelt 444-es cikkben)

Maga a jelenség  meg egyszerre ijesztő és szórakoztató, a fene tudja milyen sorrendben. Kicsit inkább szórakoztató, ha viszont politikusok kezdenek gyújtó hangú beszédeket, meg komplett pártprogramokat íratni mondjuk ChatGPT-vel, az már inkább ijesztő lesz. Ha meg a hadseregek kezdik  túlhasználni az MI adta lehetőségeket, akkor a Terminátor utólag is dokumentumfilm lesz, de épp ezért mondjuk pont nem fog érdekelni már senkit.