A Vizsga egy 2009-es angol film, a fene tudja a műfaját, mondjuk hogy kis híján thriller, pszichodráma aszcendenssel. Mert az egész gyakorlatilag egyetlen szobában játszódik, van összesen tíz szereplő, de az egyik (a biztonsági őr) csak biodíszlet, szóval kilenc. Ebből nyolcan valamimisztikus nagyvállalat fene tudja milyen állására pályáznak (de tényleg, ők sem tudják, csak annyit, hogy kurva sok lenne a pénz), meg rezzenéstelen biztonságin kívül egy amolyan vizsgafelügyelő felügyelő.
A feladat egyszerűnek látszik, mindenki előtt van egy lap, annak hátoldalán egyetlen kérdés, amire egy helyes válasz van, amire meg nyolcvan perces időkeret. Aztán mikor a versengő felek megfordítják a papírt, az tök üres, kérdés nincs rajta, értelemszerűen más sem. Szigorú szabály, hogy a felügyelőhöz vagy az őrhöz hozzá sem szólhatnak, de az nincs megtiltva, hogy egymással beszéljenek.
És akkor innen indul a csoportdinamika, ami nagyon hamar pont olyan nyomasztó helyzetekbe torkollik, mint anno Philip Zimbardo híres, stanfordi börtönkísérlete. Elvégre remek kis individualizált világ ez a posztindusztriális kapitalizmus, mert bár nem a természeti állapotnak tűnik, de éppen az. Amennyiben ember embernek farkasa (és ne firtassuk, hogy a farkasember kicsodája a farkasnak), ezek nyolcan, illetve nemsoká már csak heten, pedig pont ennek megfelelően viselkednek: dominanciaharc, paranoiáig fokozódó gyanakvás (ki a tégla?, avagy az a gyanús aki nem gyanús), ezek nyomán eleve kudarcos kísérletek az együttműködésre, nárcizmus, verbális agresszió, fizikai erőszak. Bámulatos, ahogy kevesebb mint másfél óra alatt jutnak el az öltönyös-kiskosztümös eltartott kisujjúságtól a a nácikat és a maffiát egyaránt megidéző leszámolásokig.
És közben persze fogalmuk sincs semmiről, de legalább a nézőnek se, hogy mi is ez a cég, mit gyár a kinek és minek, ki lehet a főnök, és mi lehet a munka? Egy idő után már nem is az a kérdés, hogy mi a kérdés, főleg mert észre sem veszik, hogy az már az elején elhangzott. És ez az egész csak valami középsúlyosan bedorgozott elmeorvosok által kitalált, kissé szadisztikus pszichológiai teszt, ahol van válasz, de leginkább az, hogy ki lesz az az egy, aki a végére marad.
Van valami csavar a fináléban, ami nem az, nagyjából pont ezt várja az ember, a megfejtés banális, kissé nagyon valóságidegen, de ez pont az a film, ahol nem a vége a lényeg, hanem az odáig vezető út. A többi néma csend, hisz a Vizsga lényegében arról szól, hogy micsoda szar alakok bírunk lenni, ha adott hozzá a helyzet. De hát erről szól a fél szociálpszichológia, különös tekintettel a klasszikus, nagy visszhangot kiváltó kísérletekre. (Lásd Zimbardo mellet még pl. Stanley Milgram híres esetét a behódolás nyomán felbukkanó, de eleve bennünk lakó nácival.)
Összességében a Vizsga korlátozottan eredeti darab, valójában filmnek is csak mérsékelten film, fikciós esettanulmánynak inkább elmegy, de legalább nem nélkülözi a tanulságokat, ha már úgyis érthetetlenül kevesen olvasnak a témába vágó tudományos izéket...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése