Péntek tizenharmadika van, csak épp valami naptári félreértés miatt hétfőn. Hírek szerint a világháború még nem tört ki, esetleg több is, de ezek egy része már véget ért. Attól függ melyik mesterséges intelligencia írta a híreket.
Mert a nap számomra legviccesebb tartalma az volt, hogy a Litera egy kritikaíró-pályázatán simán elfogadtak pályaműnek egy MI által írt izét. Hát, elolvastam a cuccot, és tényleg feltűnhetett volna valakinek, hogy annyira rémesen dagályosan semmitmondó, hogy a fal adja a másikat. Persze lehet, hogy az irodalomkritika eleve ilyen, szóval nem lógott ki a sorból.
Sőt, az MI-k azért javarészt nagy nyelvi modellekkel működnek, azaz kurva sok szöveget "olvasnak" el, és javarészt valószínűségi alapon raknak össze újabb szövegeket. Azaz hogy mi után rendszerint mi szokott következni. Így ha egy ilyen gépi nénitől (hisz Barbara néven pályázott) kritikát kérnek, akkor előveszi a legócskább, legagyonhasználtabb frázisokat, és szépen egymás mellé fűzi őket, akár van értelme, akár nincs. Mint amúgy sok kritikának is, elvégre gyakran az ember sem működik másként, mint egy két lábon járó közhelyszótár. nekem gyakran már filmkritikákat is szinte fáj olvasni, na jó, néha írni is, hiszen ha valamiben jó vagyok, az a közhelyek puffogtatása, az okosnak látszás előre megfontolt szándékával.
De ha már kritikát ír az MI, írhatna mást is. Szakácskönyvet például. Nagyjából kétféle receptet tudna összerakni a nyelvi-statisztikai algoritmus: unalmasat és vicceset. Az unalmas lenne a tökfőzelék fasírttal, meg a mákostészta, azokat úgyis csak lopná valahonnan, a vicces meg mondjuk a rántotthús-leves, a kovászos szilvalekvár vagy a rakott, csilis gesztenyepüré. A radikális és teljesen értelmetlen egymás mellé rendelés jegyében. Mert könyvkritika címén sem zajlik más:
„A könyv legnagyobb erőssége a nyelv és a narratíva iránti érzékenység. Kemény Zsófi hihetetlen finomsággal és precizitással mutatja be, hogyan hatnak a szavak az egyéni élményekre, és hogyan alakítják azok a társadalmi és személyes identitást. A könyv egyik erőteljes motívuma a nyelvi korlátokkal való küzdelem, és hogy hogyan próbálnak a szereplők áthidalni ezen akadályokat a saját életükben. A következő részlet jól tükrözi ezt az érzékeny, de mély gondolkodást.“ (forrás belinkelt 444-es cikkben)
Maga a jelenség meg egyszerre ijesztő és szórakoztató, a fene tudja milyen sorrendben. Kicsit inkább szórakoztató, ha viszont politikusok kezdenek gyújtó hangú beszédeket, meg komplett pártprogramokat íratni mondjuk ChatGPT-vel, az már inkább ijesztő lesz. Ha meg a hadseregek kezdik túlhasználni az MI adta lehetőségeket, akkor a Terminátor utólag is dokumentumfilm lesz, de épp ezért mondjuk pont nem fog érdekelni már senkit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése